Tárgy: Espionage & bWitchcraft Vas. Dec. 31, 2017 1:10 am
Tiberius & Scarlaerot
Lay me down tonight in my diamonds and pearls
Frissen mosott mosolyával és hullámos fürjei mögött tanyázó, a megengedettnél egy árnyalatnyival vidámabb szembogaraival pont úgy mutat, mint bárki mutatna frissen megkaparintott fizetésének teljes birtokában, amint farkasszemet néz a csillogó üzletek hosszú sorával - Surrus ifjú tanítványa sosem a szerénykedő mértékletességéről volt hírhedt, de mivel a vörös ajkakon üldögélő étvágy nem párosult rosszindulattal vagy becsmérlő megjegyzések puffogtatásával, általában inkább hasonló érdeklődésű fiatalok körében lehetett látni, mint a társadalom peremén tetemes összegekkel vígasztalódni. Ártalmatlannak éppen nem lehetne nevezni - legalábbis rendkívül részleges emberismeret kell ahhoz, hogy egy tűsarkút viselő nőt ártalmatlannak nevezzünk - de tény, hogy nem úgy fest, mint aki a kora délutánban mészárlásra készül, hiába lehetne a száján viselt árnyalatot bátran az ellenségei vérének vélni: izgatottan körbepillant, mint a gyermek, aki nem tud dönteni, hogy az izgató, szájban olvadó engedetlenséget, vagy a csendes szófogadást válassza, hogy utóbbit majd egy lopott pillanatban fogyassza el ragadozó módjára. A rossz nyelvek szerint Surrus bizonyára a bukásában kíván gyönyörködni, esetleg valami bizarr, korából fakadó szórakozottsággal figyeli a ténykedését, de addig egyikük Scarlaerot alakjával elterelt fantáziája sem merészkedne, hogy megsejtse, a mester hathatós jóváhagyása kíséri a körutat, és az ajándék kedvezményezettje is kizárólag ő lehet.
Közelebb somfordál az egészséges testmozgást végző kisebb csoportokhoz, rögtön magára is vonja a figyelmüket, őt azonban láthatóan egy bizonyos személy érdekli, akit azonnal látni is vél valahol rajtuk túl. Tiberius So'ren, ahogy minden leszármazott Concordiiai, nyilván vérében hordozza a jólöltözöttség és az elegancia azon fokát, amelyet a halandók heveny izzadással igyekeznek utolérni, de amelynek birtoklása a pórusainkból árad, a csillogás a hangban rejtőzik, amely egy újabb ruhadarabot, ékszert szerez meg magának. Csupa pénz, veleszületett éteri lázálomkép - pont őt keresi, éppen őt, aki úgy beleillik a magas, kecses épületek méhébe, mint ő. Ki mást kereshetne? Látásból ismerik egymást: Surrus gyermekei hivatalosan mind jó kapcsolatot ápolnak, mind egy asztalnál foglalnak helyet, természetesen szándékaik és biológiai képletük mind egy irányba tart, kinek-kinek maga vérmérséklete szerint.. de ők egy nyelvet beszélnek, és az a pénz hangján csörren. Rá mosolyog, neki int, felé tart. Gyere csak, kedvesem, biztos vagyok benne, hogy mi remekül elszórakoztatjuk majd egymást.
A tömeg lomhán hömpölygött a koradélutáni álmosságban, a népek formátlan masszává összeolvadva csoszogtak egyik kirakattól a másikig. Egy alak mégis hullámtörőként emelkedett ki a különböző lények áradatából a Groysian Sétálóutca egyik függőfolyosóján. Talán gazdagon díszített öltözete váltotta ki ezt a reakciót, amely szimbolizálni hivatott származását és státuszát. Talán az oldalán lógó fénykard volt okolható ezért, ami egyértelművé tette, miszerint viselője a birodalmi elit tagja, s olyan tudás hordozója, melyre az egyszerű halandók gondolni sem mertek. Talán – s ez tűnt a legvalószínűbbnek – a hidegen fénylő smaragdszín szempár figyelő tekintetének útjából igyekeztek kitérni, ami előtt lelkük mezítelenül állt, apró-cseprő kis titkaik pedig napvilágot láttak volna. Igen, valami különös aura lengte körül a harmincas éveiben járó ember férfit, aki gúnyos mosoly árnyékával szája szegletében vette tudomásul kiváltságos helyzetét.
Tiberius - arcán gőgös unalommal – szemrevételezte a vékony üveglapok mögött elhelyezett portékákat, hátát egyenesen tartotta, kezeit pedig kényelmesen összekulcsolta a dereka mögött. Az igazat megvallva semmire sem volt szüksége, birtokában volt szinte mindennek, ami kényelmét szolgálhatta, s amire valójában vágyott, azt nem lehetett megszerezni csupán kreditekkel. Évek teltek el azóta, hogy visszatérve a Concordiiára igényt formált jogos örökségére. A tragédia mélyen megérintette, éppen ezért odahaza szülőbolygóján senki sem lepődött meg rajta, miszerint az ifjúúr inkább a galaxisban utazgatva tölti szabadidejét, semmint egy olyan házban, ahol tulajdon félőrült öccse lemészárolta a szüleiket. Mily’ szomorú eset! Természetesen a sithet nemzői sorsánál a rancorbőr csizmájának talpára ragadt szemét is jobban érdekelte már akkor is.
S ekkor megérezte. Csupán lágy sugallatként elméjének egy eldugott részén, amely azt mondta, figyelik. Sokan megbámulták, persze, ám ez különbözött a csodálkozó vagy irigykedő pillantásoktól. A személy a hatalom birtokosa volt, rendelkezett a képességgel, miszerint akaratának megfelelően használja az Erőt. A Citadellán erőhasználóba botlani a lélegzetvételnél is hétköznapibb dolog volt, itt székelt a Sötét Tanács és a Sötét Oldal ezernyi követője fordult meg e helyen nap, mint nap. Ám Tiberius figyelt a részletekre, különböző mintázatokban látta az Erőt, s tudta, találkozott már ezzel az illetővel, mégpedig Surrus Nagyúr környezetében. Céltudatosan pásztázta a sokaságot és rövidesen ki is szúrta, akit keresett. Karcsú alkat, delejes vonzerő, érzéki pillantás. Felkészült tehát Scarlaerot Kron köszöntésére. Mikor egymás közelébe értek, elmosolyodott maga is, kivillantva tökéletes fogsorának szinte minden darabját, ám eme kedves gesztus esetében inkább egy prédáját leső ragadozó vicsorát idézte.
- Kisasszony! Micsoda meglepetés! – hangja bársonyosan csengett, jobbját felajánlotta és amennyiben társnője elfogadta azt, csókot lehelt kézfejére. – Igazán gyönyörű ma, ha szabad megjegyeznem. Mi járatban erre?
Koránt sem lepődött meg és egyáltalán nem érdekelte mit keres itt a leányzó. Könnyed csevej, üres frázisokkal fűszerezve, erről szólt a színdarab, amit társasági létnek neveztek. Egyedül önmagával törődött, ezért kifejezetten remek színészi kvalitásra vallott, hogy el tudta játszani ennek ellenkezőjét. A Sötét Úr legrégebb óta életben lévő tanítványainak egyike volt, így tehát tehetsége majdhogynem megkérdőjelezhetetlennek tűnt.
Lehet valami elképesztően sorszerű abban, ha fejüket a magasban tartók buknak: a közemberek sosem nélkülözhetik az élményt, hogy lássák a nagy embert alábukni - nem is sejtik, hogy ez mennyire mindennapos aktus a Citadella levegőjében, ahol könnyen tenyészik az intrika és még könnyebben bont szirmot a gyilkos szándék. Ők már szinte mind látták egymást csatát veszíteni, ha csak verbálisan is: néhányuk önbecsülése vért szomjazván simogatja saját magát akár évtizedekig is, hogy látszólag váratlanul harapja szemközt az ellenséget, míg mások a sok apró halálba sem halnak bele. Surrus apró állócsillagai különösen jártasnak bizonyultak egymás kóstolgatásában, és Scarlaerot helyzete ennek ellenére mégis többnek tűnt a formálisnál, már-már megkockáztathatóan könnyen tartott fenn elfogadható hangnemet a sorstársaival, még a Tiberiushoz hasonlókkal is. A férfi mosolya egy hatalmas tátott szájra emlékezteti, egy jóképű világvégére, amibe illik különösen nagy főhajtással belehalni, talán hálásnak lenni a pokol eme kiváltságos tüzéért, ha az ember éppen ráér az elkárhozás közepette. Elpuffogtathatna olyan közhelyeket, miszerint hidegen hagyja mindennemű létezési formája, és ettől kezdve majd a középszerű írókra jellemzően kimért, semmitmondó párbeszédeket folytatják majd, de túl egyértelmű, mennyire szeretnek magukra költeni mindketten, ilyen bajtársiasság pedig ritkán alakul ebben a közegben. - So'ren úr és jól öltözött valója! Milyen kellemes meglepetés. - nem tűnik üresnek a frázis, a tekintete az udvariassági körökön túl szalad végig a viselt ruháin, őszintén érdeklődve kenődik végig a sithek által oylan kevésre becsült darabokon - Bevallom, egy olyasmi zakó beszerzésén dolgozom, mint az öné, de tartok tőle, hogy el kell fogadnom a sorsom, a keserű sorsot, ami a nem elég széles és kidolgozott váll következményeivel jár. És ön...? Elfogadja a karját, és most már vele kiegészülve pillant végig az összegyűlteken, akik bizonyára sejthetik, hogy soha ilyen csevegés nem hangzott el még ok nélkül ezek között a falak között. Ahogy minden látszólag, tapinthatólag hétköznapi párbeszéd, ez is felvezet valamit: Scarlaerot bizonyára részletesen tudott volna beszámolni a szexet felvezető körökről, ha ezt a képességét szívesen osztotta volna meg bármilyen közönséggel. A férfire mosolyog, együtt alkotnak propaganda-illatú prospektusok címlapjára kívánkozó látványt, a sithek, a nagyszerű önzőség gyermekei, akiknek csörgője már az egójuk rázogatta önimádat volt, akiknél jobban senki nem teheti ezt a kegyetlen, erőszakos rezzenéstelenséget elegánsabbá - ők, akik levegőt sem vennének, ha nem hozna hasznot. - Szükségem lenne némi hozzáértő tanácsadásra, ha lenne olyan kedves, és áldozna rám egy keveset az idejéből. Nem siet sehová, ugye? Nem kell... találkoznia épp senkivel?
Könnyed bólintással fogadta a bókot, amelyet kinézetére tettek. Saját példájából tudta, miszerint a hízelgés mögött nem mindig lapulnak valós gondolatok, ettől függetlenül mérhetetlen hiúsága okán nem hagyhatta figyelmen kívül az efféle megnyilvánulásokat. Talán pont ebben rejtőzött a lány különleges képessége, ami miatt Surrus is oly’ nagy becsben tartotta. Ösztönösen ráérezni arra, mit is akarhat hallani a másik fél, olyasfajta adottságnak számított a Citadellán, amelyért sokan ölni is képesek lettek volna, már amennyiben rosszul megválogatott szavaik miatt nem haláloztak el idejekorán. Szenvtelenül mérte végig a nőt, hiszen mégis hogyan segíthetne megoldani a felmerült problémát, hogyha nincs tisztában a kérést megfogalmazó méreteivel? Mikor Scarlaerot elfogadta jobbját, önkényesen húzta a kezet ajkaihoz, ekképp teljesítve be a kézcsókot. Nehezen viselte a behódolást, éppen ezért a végletekig kimérten odafigyelt gesztusaira, például sohasem hajtott fejet nálánál alacsonyabb rangúaknak.
- Ugyan kedvesem, még zavarba hoz! – halkan felnevetett, nemtörődöm viselkedése ellenére egyértelműnek látszott, élvezi a kialakult szituációt. – Kegyed alakját kár lenne elrejteni holmi ócska zubbony alá, mint amilyen ez is! Természetesen megadhatom a szabóm elérhetőségeit, ha óhajtja, mindazonáltal biztos vagyok benne, miszerint Ő is egyet értene velem ebben a kérdésben. Hogy én…? – egy pillanatra úgy tett, mint aki kizökken gondolatai folyamából a másik sith közelsége miatt, ám némi pislogást követően újra felvette a beszélgetés fonalát. – Á, igen! Értesüléseim szerint különleges szállítmány érkezett a külső világok valamelyik nevenincs holdjáról. Ritka ércek, amelyekre érdemes lehet vetni egy pillantást.
Futólag megpaskolta baljával fénykardját, melynek markolatán a műértő szemek felfedezhették az electrum-bordákat. Egy kisebb hajó árának megfelelő mennyiségű értéket hordott az övén, ám emiatt a legkevésbé sem feszélyezte magát, már-már gyermeki örömmel fogadta a megrökönyödött pillantásokat. Ugyan szertelenséget mímelt, ettől függetlenül tekintete a legkisebb rezdüléseket is követte. Kron szintén játszott, de nem kizárólag neki, hanem az őket körülvevő forgatagnak. Félre-félre tekintett, mint aki azt vizsgálgatja, vajon kellő mennyiségű szempár vizslatja-e őket. Egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy az Erő segítségével belepillant a leányzó fejébe, de végül elvetette az ötletet. Egyrészt nem tudhatta milyen mentális akadályokba ütközne, másrészt azzal elrontotta volna közös kis szórakozásukat. Így tehát folytatta a megkezdett színjátékot és sokat sejtetően elmosolyodott, mint ahogy azok szoktak, akik ősi titkok tudói.
- Örömömre szolgálna! A fém nem szalad el, igaz-e? – némi kuncogással derült saját szellemességén, ezt követően ismételten körbepillantott, megfelelő üzlet után kutatva. – Jelenleg pont rendelkezem némi felesleges idővel, a kereskedővel csak később találkozom. Viszont hagyjuk az üzletet, beszélgessünk inkább az Ön „problémájáról”! Van esetlegesen valamilyen preferenciája? Milyen anyagokat szeret? Gondolkodott már a színvilágon? Kérem, mondja, hogy nem a fekete a kedvenc színe!
Színpadiasan könyörgő kifejezés jelent meg vonásain, ténylegesen bosszantotta a fantáziátlanság ilyetén megnyilvánulása. Sokan úgy vélték, öltözködésükkel lelkük sötétségét hívatottak kifejezni, habár Tiberius véleménye szerint valószínűleg inkább a fejükben tátongó üresség manifesztálódott ekképpen. Rövid tétovázás után rámutatott az egyik távolabbi neonfeliratra, ez szolgált úticéljuk jelzőjeként.
A Citadella levegője meghozza az étvágyat - állítják a Birodalomban, de sosem részletezik, az egyszeri csipegető nem kínáltatik-e fel desszertként a hosszú, fényárban és mások szenvedésében ízlésesen úszó nagyurak asztalán. Ha egyetlen másodpercre is engedné a tudatát a vörös ruha szabásán kívülszakadni, bizonyára felismerné, születési körülményei mennyire alkalmassá tennék arra, hogy a nagyúr - legyen akármelyik ezúttal - felfalja, aztán a hatalmasok nemtörődömségével el is felejtse. Olyan eleme volt a rendszernek, ami önmagában hibát sejtetett, ennek elfogadása azonban egy olyan állapotot, amelyben a kiüresedett morálját ő maga söpörte az aranyszín abroszról a múlt padlójára, és olyan mozdulattal kínálta fel a villa végére tűzött darab húsát, mint bármelyik másik: csak még tudatában is volt ennek. Valószínűnek tartotta, hogy Tiberius, aki az asztal másik oldalára született, szájában jól feltehetően azzal a bizonyos fémmel, véletlenül sem rendelkezik olyan nyers fantáziával vagy kimért empátiával, hogy magára bármi másként is gondoljon a falatozón túl. Elképzelhető viszont, hogy az ösztönös zabálás kényszerítette ki belőle a kézcsókot - Scarlaerot biztosan kuncogott volna a gondolatra, ha nem lett volna ez végtelenül klisés megmozdulás a részéről. Pont annyira volt butának és felszínesnek nézhető, amennyire a helyet megkívánta általában, a párbeszédei ennek köszönhetően az ilyen kötetlen pillanatokban leginkább valami derűs színjátékban teltek, Tiberius So'ren nagyúr egójának nagy szerencséjére. - Inkább nekem kellene aggódnom, hogy zavarba hoz! Sokan úgy féltik szabóik elérhetőségét, mint a tulajdon anyjuk lakhelyét, és ön mégis megosztaná velem. Ha a közeljövőben merénylet áldozata lennék, tudom majd, hogy a rajongói álltak bosszút a figyelmességéért. - tulajdonképpen nem volt nagy túlzás, a Citadellában ennél kevesebbért is eggyé lehetett válni kellemetlen körülmények között az erővel, még igazi ok sem kellett hozzá. Az akadémia hajtásai gyakran voltak híján annak a szerintük felesleges tulajdonságnak, amit mindenki más józan észnek nevezett volna: nem mintha Scarlaerot életében sosem fordultak volna elő másodpercek, amelyekről egy kényelmes kanapén fekve kellett volna beszámolnia, de ezek közönsége mindig a mestere volt, jutalma pedig nem feltétlenül az, amivel a hozzá hasonlókat megélteket kezelni szokták. - Á igen, a gyönyörű kardja.. nem mindegyikünké ilyen lenyűgöző, érthető, ha csak értő kezekben szereti tudni, értő ízléssel ápolva. Elmosolyodik, és a kétértelmű megjegyzés ízét még valami hintett ártatlanság sem oldja - nem, ez teljesen érthetően kiszámított lövés volt, legfeljebb következmények nélkül, de ez az udvariasság része, tánc, amit nem illik félreütni, hacsak az ember nem egy hadszíntéren, vagy laboratóriumban képzeli el további karrierjét. Könnyű volt hibát ejteni, de az efféle túlzást inkább honorálták: de ott volt például a szegény Beniko esete, aki egy más jellegű túlzásba kis híján belehalt, de ha ő nem is, a reputációja mindenképp. Hagyja magát vezetni, egyetértően méri fel a neonszínek kavalkádját, és jót derül a megjegyzésén. Itt a felsőbb körök is olyan fantáziátlannak tudtak bizonyulni, mintha ízlésükért büntetés járna - ami érthető azoknál, akikről naponta három öltözet szakad le, de a diplomáciával táplálkozóknál semmiképp. - Meghívtak egy összejövetelre, aminek részleteit kellően homályosan közölték.. képzelje csak el, még azt sem árulták el, milyen jellegű szórakozásról van szó. Szinte sértő.. de bármiről is legyen szó, biztos, hogy vöröset viselek majd - és talán megközelíthetem azt a kifogástalanságot, amelyet ön sugároz. A helyiségbe lépve rögtön körbepillant, de eladó egyelőre nem mutatkozik - nyilván megbánja majd utólag minden kihagyott másodpercét az alkalomnak, de addig bizalmasan a férfi szemébe nézhet, karját nem elengedve, hangját halkabbra véve belesuttoghatja az aurájába a következőket. Mintha titok lenne. Mintha nem lenne oka félni, ha mások füléig szövődik az a pár vészterhes, vörös mondat. - Bízhatok önben, Lord So'ren, ugye? Ön az egyetlen reményem. Szeretném, ha mindez most.. köztünk maradhatna: nem szívességként kérem, legfeljebb úgy, ha viszonozhatom valamivel diszkrécióját.
Ajkai ravaszkás mosolyra húzódtak a merénylet lehetőségének említésére. Való igaz, sokan éltek ezzel az eszközzel, többek között néhanapján Ő maga is, ám a kifejezetten kényes ügyeket mindig is jobban szerette saját kezűleg intézni, ekképpen a kudarc valószínűsége minimálisra csökkent. Szinte már-már derűsen vonta meg a vállát, mintha ezzel azt akarná kifejezni: „történnek balesetek”. Természetesen nem hitt a véletlenekben, tisztában volt vele, miszerint mindenki egy adott sorssal születik és a történéseket az Erő befolyásolja. Így tehát egészen egyszerűen összerakható volt a kép: aki parancsol a mindent átható energiamezőnek, az befolyásolhatja a létezést. Mindazonáltal jelenleg nem állt érdekében, hogy a nő életére törjön, csupán kedvtelésből vért ontani sohasem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. Nem túl hosszúra nyújtott, ám mégis határozott lépésekkel mutatta az utat.
- Mindenképp szólni fogok a rajongóimnak, hogy ne tegyenek meggondolatlanságot! – replikázott nevetve, ám íriszei ugyanazzal a hideg fénnyel csillogtak, amely az űr fagyosságát jellemezte. – Ugyan, kedvesem, ez is ugyanolyan fegyver, mint a többi… Kizárólag annyit ér, amennyit a forgatója!
Igazán kedvelt szórakozása volt efféle kétértelmű megjegyzéseket tenni, illetve lekicsinyelni azokat a portékákat, melyek mások számára egy élet munkájával sem voltak elérhetőek. Más környezetben, az ehhez nem szokott pórnép között ez haragot ébreszthetett, amiből Tiberius profitálhatott. A sith dogma kimondta, hogy a Sötét Oldal követői a dühből táplálkoznak, ám a concordiiai lovag máshogy értelmezte ezt. Mélyen magába zárta ezeket a szélsőséges érzéseket, mintha egyfajta tároló létezett volna a belsejében, aminek tetejét kénye-kedve szerint nyitogathatta, merítve belőle, amikor szükségét érezte. Elgondolkodva hallgatta a felvázolt elképzelést, arcán egy pillanatra megvető grimasz futott át, amikor azokra gondolt, akik egy egyszerű meghívót sem tudtak kifogástalanul összehozni. Értelemszerűen egy ilyesfajta, jócskán gyanúsan induló összejövetelen meg sem jelent volna, hiszen tudta nagyon jól mennyi haragosa és irigye van a Citadellán.
- Nehéz manapság hozzáértő szolgákat találni, akik képesek tökéletesen elvégezni a rájuk rótt feladatokat, mint amilyen például egy estély megszervezése. – sóhajtott fel gondterhelten, hangjában ott csengett az arisztokrata lét súlyos terhe. – A vörös valóban egy fokkal jobb választás, megannyi dolgot fejezhet ki! Ugyanúgy lehet az élet színe, mint az elmúlásé. A szenvedélyé, de ugyanúgy a paráznaságé is. A tűzé, mely világokat is képes felperzselni! Egy jól kiválasztott fazonnal kétségtelenül bármilyen összejövetelen fenséges képet fest majd.
Némileg furcsállta tényt, hogy senki sem sietett eléjük, miután átlépték az üzlethelyiség küszöbét, szinte biztos volt benne, miszerint tucatnyi szenzor figyeli az érkező és távozó vásárlókat. Scarlaerot kihasználta a pillanatnyi zavart és meglehetősen bensőséges hangot megütve szólt a férfihez. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy So’ren fennhangon elnevesse magát. Bizalom – Igencsak ritka madár a Fornochon, talán nem is őshonos.
- Biztosíthatom róla, Kron kisasszony, nem szokásom kifecsegni mások titkait… - szemrebbenés nélkül hazudott, hisz’ megtehette, kijelentéseinek valóságtartalmát megannyi ármány által szőtt lepel fedte, s kevesen tudtak csak alápillantani. Nem fordította el a fejét, röntgensugárként pásztázó tekintetét mélyen a lányéba fúrta, mélyebbre tekintett, mint a hús és a csont. – Felvezetése komolyságot sugall… Miről lenne szó?
by Vendég Hétf. Ápr. 15, 2019 11:33 am
Tárgy: Espionage & bWitchcraft 
