Calene Nymrus

The Silent Aprentice ☽ Reagszám : 2

Calene Nymrus

The silent apprentice

Megjelenés

Calene 174 centiméter magas, a súlya 53 kilogramm. Meglehetősen vékony, és bár viszonylag atletikus, nem tűnik izmosabbnak egy jó testnevelési jegyeket kapó középiskolai diáknál. Bőre sima, szőrtelen, sárgászöld színű, a világos bőrszínű embereken rózsaszín színű testrészek (például nyelv, ajkak, körmök) sötétzöld színűek, a haja fekete. Szemei mélyfeketék.
Sok miriálihoz hasonlóan Calene teste is tele van tetoválásokkal. Az arcán látható három-három apró rombusz a szemei alatt, a homlokán pedig négy ugyanakkora rombusz, amik egy nagyobb rombuszba vannak rendezve. Minden ujjpercére tetováltak egy hasonló rombuszt, a kézfejein pedig kilenc-kilenc kis, egyenlő szárú háromszögből van felépítve egy-egy nagy. Mindkét lapockáján három-három, a homlokán található rombuszhoz hasonló alakzat van felépítve kis rombuszokból halványvörös színben. A homlokán található alakzat valamivel sötétebb színben megtalálható a köldökétől egy ujjnyival lefelé is. Minden lábujján van egy apró, fekete háromszög tetoválás.
Calene szinte mindig sötétkék vagy fekete ruhát visel, általában legalább két réteget. Az egyszerű pólók és rövidnadrágok felett mindig visel egy hosszú ujjú, derék alá érő felsőrészt és egy bokáig érő szoknyát, de gyakran felvesz még egy hátközépig érő kendőt a vállára, és sokszor visel egy kendőt is a haján. Ha a haja nincs bekötve, afro-frizurája van. Sok jedivel ellentétben nem csizmát, hanem egyszerű cipőt hord. A fénykardját jól látható helyen hordja az övén. Sokszor csak a keze és az arca van szabadon, az alkarjánál, a bokájánál és a fejénél többet pedig kizárólag a fürdőszobában lehet látni nála.
Calene általában friss növényillatot áraszt magából, de egyáltalán nem hivalkodó. A hangja magas, kellemesen dallamos és nyugalmat keltő. A kisugárzása megnyugtató a legtöbb lény számára, de viszonylag könnyű megérezni rajta a bizonytalanságot is.

Személyiség

Calene végtelenül udvarias, kedves és türelmes mindenkivel, emiatt általában jóval idősebbnek tűnik a koránál. Sok jedihez hasonlóan ő is mindennél fontosabbnak tartja az életet és megóvását, és hajlandó ezért bármilyen komoly áldozatot meghozni és a végsőkig megalázkodni.
Calene rendkívül szorgalmas és felelősségtudó, a kapott leckéket és feladatokat mindig elvégzi, és magától is szívesen tanul, olvas vagy meditál. Általában hallgat a mestereire, de ha nem ért egyet valamivel, nem fél hangot adni az aggályainak vagy feltenni a kérdéseit. Sok fiatal tanítvánnyal ellentétben soha nem megy szembe valamivel, amit a mestere vagy a kódex mond, még akkor sem, ha nem érti az okát és nincs ideje kérdést feltenni. Sokaknál jobban képes feldolgozni a veszteséget vagy legyőzni a személyes érzelmei nyomását.
A fiatal miriáli legnagyobb gyengesége, hogy fél az erőszaktól, a haláltól és az elmúlástól, emiatt pedig gyakran bizonytalanná válik, ha valaki más veszélybe kerül mellette vagy neki kellene harcolnia- emiatt sokáig még a fénykardvívás gyakorlása is nehezen ment neki, és most sem szereti túlzottan. Emellett meglehetősen bizonytalan tud lenni pár idegennel szemben, és viszonylag nehezen hajlandó megnyílni. Kifejezetten rosszul érzi magát akkor is, ha nincs rajta elég ruha és nem a számára legközelebbi személyek egyikének társaságában tartózkodik.
Szabadidejében Calene legszívesebben vagy olvas, vagy meditál és barátok, állatok társaságában tölti az idejét. Az átlagos csendes, tisztelettudó és udvarias viselkedésével ellentétben ilyenkor felszabadultabb, hajlamosabb viccelődni, és sokkal többet nevet ilyenkor (idegenek társaságában legfeljebb udvariasan elmosolyodni szokott).

Felszerelés és vagyon

Calene fénykardja részben acélból, részben cordrillai pálmából épült, a markolat hossza 29 centiméter, a közepén lévő acél részt és a sárgás bekapcsológombot leszámítva a barna faanyag az uralkodó szín benne. A nyílásba belenézve látható benne a zöld kristály, ami egy átlagos hosszúságú zöld pengét kölcsönöz a kardnak.
A többi jedihez képest rengeteg ruhája van, főleg azért, mert ő több réteget hord a legtöbbjüknél. Ezek főleg színükben térnek el egymástól, az anyaguk és a formájuk szinte mindig ugyanaz, kizárólag a hálóinge, a papucsa és a vívóedzéshez használt ruházata tér el a többitől.
Calene mindig magánál hord néhány személyes tárgyat. Az egyik egy plüss porg, ami viszonylag régi és kopott már, de mindig helyet kap a párnája mellett. Emellett mindig hord magánál legalább tíz dobókockát is, amit az Erő gyakorlatok közben szokott használni- általában igyekszik összehozni néhány kockával egy kívánt összeget pontosan csukott szemmel, csak az Erő segítségével. Mindig van nála néhány száz kredit, amit azért hord magánál, hogy odaadhassa a rászorulóknak.

Faj: Miriáli

Kor: 16

Nem: nő

Csoport: Galaktikus Köztársaság

Szervezet: Jedi Rend

Foglalkozás: Jedi Padawan

Erő-érzékenység: Van; Világos Oldal

PB: Alécia Morais

Félek. Nem a zuhanás lehetősége ijeszt meg, amikor nekilendülök, hogy az erkély sarkáról átugorjak a másik oldalra, hanem a kudarcé, ami újabb életbe kerülhet. Vossh mester mindig azt mondta, hogy ne féljek, hogy az Erő nem téved, és ha követjük a hívását, megtaláljuk a helyes utat. Nem tudunk mindenkit megmenteni- ez egy üres frázis volt számomra nagyon sokáig. Még most sem fogadtam el.
Óvatosan araszolok végig a sarokig, ahol valahogy át tudok lépni az épület egyik kiálló részére, ami a kérdéses erkélyre vezet. Rögtön meg is látom a quarren férfit, aki már három órája ül az erkély korlátján, és akihez az elmúlt órákban már többen is szóltak hangosbemondón, hogy meggyőzzék. Egyelőre nem ugrott le, de nem is tűnik úgy, hogy szeretne visszatérni a hatvankettedik emeleti lakása belsejébe. Nem tudta meggyőzni sem a főnöke, sem a rendőrkapitány, sem a rendőrségi pszichológus, és érzem, hogy nem fogja tudni meggyőzni a volt felesége sem, aki nagyjából abban a pillanatban halkul el, amikor csendesen lehuppanok az erkély korlátján belülre, a quarren háta mögött. Nem vett észre.
- Tudna még várni egy kicsit? Csak beszéljünk néhány szót, rendben?- a quarren férfi összerezzent a hangra, egy rémisztő pillanatra azt is hiszem, hogy lezuhan, akármennyire halkan és nyugodtan szólítottam meg. Ahogy hátranéz rám, rögtön eszembe jut az a szürke bőrű nő az ő fajtájából, aki a szomszédunkban lakott régen. Nagyon kedves volt, még akkor is, amikor rövid ideig féltem tőle. Most is félek, de nem tőle. Veszek egy mély levegőt, hogy megnyugodjak.
Lassú léptekkel elindulok a párkány felé. A férfi előre fordul, és a kék-vörös villogó fényekben úszó utca felé néz, ahol a rendőrségi siklók várakoznak. Biztosan azt akarnák most, hogy rántsam vissza a férfit és kábítsam el valahogy, hogy elvihessék egy szanatóriumba, de nem akarok ilyet tenni. Nem menteném meg vele igazán. Talán segítene rajta néhány hangulatfokozó, de még fontosabb néhány őszinte szó ilyenkor egy másik élőlénytől. Nekem is rengeteget segített Nyle mester az elmúlt hónapokban.
Néhány percig nem szólok semmit, csak ülök a férfi mellett, jelezve neki, hogy ez az egész nem valami trükk. Nem akarom fizikailag megakadályozni az ugrásban, azt akarom, hogy ne ugorjon- Vossh mester mindig azt mondta, hogy az embereknek akkor lehet igazán segíteni, ha rávesszük őket, hogy segítsenek magukon. A türelem egy olyan dolog, amit mindenki meghálál. Veszek egy mély levegőt, és lenézek az alsó utcák felé, ahol már olyan sötét van, hogy a lemenő Nap fénye már órákkal ezelőtt éjszakában hagyta az ott élőket.
Talán csak néhány kilométer innen az az alsó szinti kis koszos magánklinika, ahol születtem. Emlékszem a szüleimre: két miriáli nőre, akik mindketten orvosként dolgoztak ott lent, gyakorlatilag ingyen ellátva a legszegényebbeket. Nem tudom, hogy melyikük volt a biológiai anyám, már ha egyikük volt, ahogyan azt sem, hogy hogyan hívták őket. Anya volt az orvos, aki mindig kitartó, mosolygós és végtelen energiával bíró volt, aki tizennégy óra munka után is szívesen a nyakába vett, aki mindig megnézte kis plasztikkockákat, amikből kastélyt próbáltam emelni. Anyu volt az ápolónő, aki sokszor köhögött, és nem nevetett annyit, mint amennyit mosolygott, de az ő keze is gyógyító volt, csak máshogy. Ő gyógyította meg azokat, akik sírtak, ő varrta meg a plüss porgomat, amikor az ágy sarkából kiálló rugó megkaparta a szárnyát, és ő gyógyított meg engem akkor, amikor a magas ember férfi elvitt abból az utcából, ahol nem sütött a Nap soha két óránál tovább. Messze vitt, messze délre.
- Te jedi vagy?- a férfi hangja egy kicsit magasabb, mint amire számítottam. Nem nézek rá oldalra; így is érzem az Erőn keresztül őt tökéletesen. Kicsit talán nyugodtabb, kicsit talán segít neki, hogy itt vagyok vele, de így is érzem, hogy még mindig csak néhány apró fonal tartja őt fent, ebben a világban. Olyan talán, mint egy törött ág, amit csak a hám tart lógva a helyén.
- Még tanulok. Egyszer talán az leszek.- egy pillanatra megérzem a keserű ízt a számban, ahogy eszembe jut Vossh mester. Amikor megismertem, nem féltem már semmitől csak külső alapján, túlléptem azon, hogy a megjelenés számítson számomra valaki megítélésénél, a kaleesh jedi mégis furcsa volt eleinte, főleg a maszk miatt, amit szinte mindig viselt. Néhány faji szokás nem tűnik el a jediknél sem- ilyenek a tetoválásaim is, amikhez sok miriálihoz hasonlóan azután is ragaszkodtam, hogy a Rend tagja lettem.
Nem féltem a lehetőségétől annak, hogy nem választ ki senki, de nem voltam biztos sem benne, hogy egyszer jedi lehet belőlem. Rengeteg félelem és bizonytalanság volt bennem még tizenegy éves koromban, fénykardot pedig szinte felemelni sem tudtam, mert féltem tőle, hogy kárt teszek valakiben. Emlékszem, a napra, amikor ez a rettegés kialakult. Emlékszem rá, ahogy ültem a Templom kertjében, meditáltam, és sok más társammal ellentétben már szinte teljesen éreztem az Erőben a körülöttem tomboló életet- az utolsó fűszálig, rovarig. Éreztem a bennük lángoló életet, ami azután elmúlt néhány órával később, amikor figyelmetlen lépést tettem a fűben. Egy apró bogár volt, de engem meggyőzött róla, hogy soha nem fogok tudni harcolni. Lemaradtam a fénykardvívás terén.
Vossh mester volt az, aki kiválasztott, aki annak ellenére, hogy nagy harcos volt, nem tartotta ezt olyan fontosnak. Évekig tanultam anélkül, hogy valaha elővettem volna a fénykardomat, amit csak egyszer kapcsoltam be, aznap, amikor megcsináltam. Ezek alatt az évek alatt nem csak az Erőhöz kerültem közelebb: megtanultam máshogy gondolkozni. A férfi végtelen türelemmel fordult felém, és lassan kigyógyított a félelemből és a bizonytalanságból. Még mindig félek, de már nem rettegek az elmúlástól- egyszerűen csak meg akarom előzni. Nem félek harcolni sem, csak annyira utasítom el, ahogy minden jedi: csak utolsó megoldásként fogadom el.
- Ha van bármi, amit mondani szeretne, meghallgatom.- tudom, hogy legalább tíz percet fogok itt ülni, mire válaszol, de tudom, hogy nem fog még ugrani. Még reméli, hogy megmenti valaki, hogy valahogy jobb lesz. A remény talán a legkönnyebben észrevehető érzelem: rengeteg remény él lent, Cordrilla alsó szintjein, a napfénytől elzárt sötétségben. Hiába nincs semmijük, sokan még most is várják, hogy egyszer megmenekülnek valahogy, és ahányszor kinyújtottuk feléjük a kezünket Vossh mesterrel, belekapaszkodtak.
Egészen más világot ismertem meg a mesterem oldalán: időnk nagyját karitatív munkával töltöttük a Köztársaság legszegényebbjeinek szolgálatában. Furcsa volt nekem az a sok félelem, az a sok szenvedés, amit szinte el is felejtettem a Templomban eltöltött éveim alatt, de soha nem éreztem azt a viszolygást, amit talán sokan mások érezhettek volna. Én csak segíteni akartam nekik- ott kellett megtanulnom azt a fájdalmas leckét, hogy csak akkor tudunk segíteni, ha valaki elfogadja a kinyújtott kezet. Bármennyi kreditet adhatunk például valakinek, aki csak a szenvedélyére költi őket ahelyett, hogy megpróbálná újrakezdeni- számukra csak még néhány üveg ital vagy néhány halálpálca fog kijönni belőle. De százak voltak, akik ma már újra normális életet élhetnek a segítségünknek köszönhetően.
- Tudod, sokszor átgondoltam ezt. Az élet már nem tartogat számomra semmit. Nincs jövőm. Ötvenhét évesen használt siklókat árulok egy harmadik szinti siklószalonban, hiába szereztem két diplomát Hutt Irodalomból és Vízalatti Építőművészetből. Mindennél jobban szerettem a feleségem, ő pedig elhagyott egy kidobóért. A fiam a Berigwán él, és nem hajlandó velem beszélni hét éve. A makettek, amiket terveztem, a régi kollégáim szerint középszerűek, a Velari Egyetemre beküldött regényemre pedig nem is válaszoltak, annyira pocséknak találták. Semmit nem értem el, és túl vagyok az életem kétharmadán. Nem akarok húsz évet egyedül tölteni egy középszerű lakásban egyedül. Jobb ez így mindenkinek. Csak hagyjatok elmenni!
Csendben ülök néhány percig- érzem, hogy nem fog ugrani, amíg úgy érzi, hogy kinyújtjuk felé a kezünket, én pedig továbbra is itt vagyok vele. Vossh mester is mindig kinyújtotta a kezét, még azok felé a fiatal bandatagok felé is, akik szörnyű dolgokat követtek el az alsó szintek lakossága ellen. Hiába akarták elvenni mindenünk, hiába fenyegettek mindkettőnket halállal vagy még rosszabb dolgokkal, Vossh mester türelmes volt velük és kinyújtotta a kezét feléjük. Csak akkor próbálta megvédeni magát, amikor az egyikük hasba lőtte egy sugárvetővel. Nem volt lehetősége utolsó szavakra azután, hogy levágta vagy elzavarta őket az utolsó erejével, de éreztem, hogy még így sem bánta ezt. Nem az ő hibájuk volt igazán- ezért is segítettem a három ott maradt sérültön, köztük azon is, akinek én vágtam meg a csípőjét.
- Minden élet értékes. Nincs felesleges élőlény, mindennek és mindenkinek célja van a legutolsó lélegzetéig. Ön sem kivétel. Soha nem késő újra kezdeni, és ezt ön is tudja a lelke mélyén, ha még nem ugrott le.- tudom, hogy soha többé nem láthatom Vossh mestert, és lesz talán idő, amikor nem fogok tudni mást visszaidézni belőle, csak a jelenlétét az Erőben és néhány mondatát, de egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a számomra legfontosabb személy elvesztése miatt az életem véget kellene érjen. Nem tudok elképzelni semmilyen eseményt, aminek hatására elfogadnám, hogy nincs értelme többé a létezésnek.

A férfi felállt a korláton, és lenézett a semmi irányába.

A. Provocateur ☽ Reagszám : 6

The Force will be with you. Always.

Üdvözöllek közöttünk, Calene Nymrus!

Talán szerepjátékos körökben már klisének tűnik a megállapítás, de a legapróbb szikrából lesz időnként a legnagyobb tűz: drámává növi ki magát, emberi érzelmeket csihol magából, az olvasó pedig a szemeit törölgeti - hogy épp örömében vagy bánatában, a témánktól független. Calene, az előtörténeted olyan szálon fut, amelyet nem felejt el, aki olvasta - talán a részleteket, de az alapjául szolgáló konfliktust biztosan nem. Az emberi lélek örök körforgása, az abban megjelenő remény és vágyakozás, amelyet előtted nagy klasszikusok megénekeltek: olyan kedves egyszerűséggel és magától értetődő lágysággal kerülnek itt leírásra, ami biztosan elkísér majd. Nekem nincs mentségem a megkésett elfogadásodra, de +1 pontot ítélek meg a nem mindennapi életútért, a csodásan kifejtett családtörténetért.. az élményért.
Már csak néhány apróságot ajánlanék, mielőtt félreállnék az utadból: foglalj avatart, jelentkezz a mesterednél, pontozz, illetve talán felkeltheti egy elfoglalt örökös figyelmét is a Flow, a Naplók, valamint az űrhajók részlege.*
*= Bizony, kíváncsi vagyok, figyeltek-e +4 pont előtörténetre.