A tudat határozza meg a létet. Az Erő áthat mindent, de a tudat és az akarat képes arra, hogy rabigába hajtsa, megzabolázza, s olybá tűnik, arra is, hogy a teremtést magát befolyásolja vele. Az, ami vagyok, aki vagyok, tudatos tervezés, mérnöki precizitás, és az Erő oly átható ismeretének eredménye, ami példátlan a történelem során. Először is, adott egy ambiciózus Sith Nagyúr, aki megszállottan és mélyen beleásta magát a genetika és az Erő kapcsolatába, illetve adott egy faj, melynek sajátos tulajdonsága az, hogy az érzelmei uralják a létét. Itt jött a képbe az a zeltron nőstény, akit "anyámként" aposztrofálhatnék, noha létezésemben, a nyilvánvaló biológiai tényezőt leszámítva, semmi szerepe sem volt. Erőérzékeny volt, ennyit tudok róla, s minden bizonnyal ennek okán esett épp rá a választás. Itt kezdődik a történetem...

-E-01. Nőstény. Erő érzékeny. Az életfunkciók kitűnőek.*Ezek voltak az első szavak, melyeket hallottam, egy hideg, monoton, gépi hang előadásában. Első emlékem a hideg fém érintése, mely idegen fájdalomként nyilallt belém, a világ már érkezésemkor ezzel üdvözölt egyben meg is határozva, mi lesz a legmeghatározóbb érzet mind közül. Ironikus.*
-Remek. Éppen, ahogy számítottunk rá. Tedd a másik mellé, óránként jelentést kérek. *csattant egy jóval ércesebb hang, melyből, ha lehetséges, még kevesebb érzelem hallatszott ki, mint a droid tónusából.*
-Igen Nagyúr.

Születésem körülményeitől eltekintve, kora gyerekkoromról aligha érdemes említést tenni, leszámítva a tényt, hogy tudtam, nem vagyok egyedül. Ikertestvéremmel azonos sorsot szántak nekünk, egy genetikai kísérlet részei voltunk mindketten, melyet gazdánk, mesterünk, teremtőnk, "apánk", Darth Valerious eszelt ki és vezetett le, a tőle telhető legnagyobb titokban tartva. Tevékeny szerepet vállalt nevelésünkben, mely az atyai feladatoktól és szerepektől mentes, kizárólag célszerű jelenlétben merült ki. Nem gyermekei voltunk, tulajdonai, egyszersmind trófeái, kísérletei igazolásaként tekintett rám és nővéremre, D-01-re, azaz Delta-ra. A nevünk sem volt több, mint címke, mellyel egymástól megkülönböztethettek, s ennél több jelentősége soha nem is volt számunkra. Neveltetésünk, mint említettem, a legprecízebb mérnöki munka volt, melynek során beavattak az Erő Sötét Oldalának titkaiba, megtanítottak minket mindenre, ami ahhoz kell, hogy a lehető legmagasabb hatásfokon szolgáljuk a Sith Birodalmat. Én a magam részéről nem is találtam ebben kivetnivalót, nem úgy, mint nővérem, kettőnk közül mindig is ő volt a rebellisebb alkat. Képtelen volt dühét egy bizonyos pont után kontrollálni, s eszét vesztett vadállatként viselkedett. Ez legtöbbször mulattatta "apánkat", sőt, gyakorta hasznosnak is bizonyult. Végtére is, csak irányba kellett állítani és szabadjára engedni, az ezt követő látványos pusztítás pedig, be kell vallanom, engem is magával ragadott időnként...

*Egy napon aztán, mesterünk maga elé hívatott mindkettőnket. Tudtuk, mi következik, erre készültünk egész addigi életünkben, a Próbákra, melyek során elnyerhetjük a minket megillető helyet a Sith Renden belül. Delta és én, emlékszem, ahogy ott álltunk egymás mellett a hideg fényű szobában, önbizalommal telve, önelégült kis vigyorral a szánk sarkában.*
-Drága gyermekeim... *teremtőnk hangja a hátunk mögül hallatszott, de nem fordultunk meg, tökéletesen fegyelmezettek voltunk, mint mindig.*
-Eljött az idő. Végre bebizonyíthatjátok, ma végre igazolhatjátok a létezéseteket, ma jogot formálhattok arra, hogy kövessétek a Sithek ösvényét. Ma bebizonyíthatjátok, hogy ti vagytok a tökéletes formái a létezésnek.  *míg szavalt, körbesétált minket, s szemeiben jól kivehető büszkeséggel, hosszú és állhatatos munkájának gyümölcsét mustrálta, végül megállt velünk szemben, hosszú hatásszünetet tartva.*
-Elküldelek benneteket Korribanra, ahol magatokhoz ragadhatjátok a Sith örökségetek, avagy... *ezen a ponton finoman vállat vont, mintha nem számítana.* -Avagy elbuktok és elfelejtünk titeket, mintha soha nem is léteztetek volna.
*Feszült figyelemmel hallgattuk szavait, tudtuk jól, most jön a lényeg, a feladat, melyet el kell végezni.*
-Megkerestek egy sírt, egy ősi Sith Nagyúr sírját. Marka Ragnos olyan kutatásokat végzett, melyek elősegíthetik ügyünket. Az ő holocronját kell elhozzátok nekem, sértetlenül. *tiszta és világos, lényegre törő, mint mindig, ám valami nem volt rendben, erre egyértelműen utalt a mesterünk tekintetében megcsillanó kaján öröm. Tartogatott még valamit számunkra, ami az egész világunkat darabkaira szaggatta.*
-Majd' elfelejtettem... Csak az egyikőtökből lehet Sith. A másik szükségszerűen elbukik.
*Ezzel magunkra hagyott minket a gondolatainkkal, melyek úgy cikáztak, akár az elektromos töltések a hajók felületén. Csak az egyikünk élheti túl. A másiknak vesznie kell...*

Korriban. A Sithek ősi birodalma, korlátlan ősi tudás és hatalom nyughelye. Itt fekszik, kihasználatlanul, elpazarolva... de már nem sokáig.
A hajó mellett állva, holotávcsővel pásztáztam a környéket, nővérem nyomai után kutatva. Elég jól ismertem őt, a bizonyítási kényszer mindennél erősebben munkált benne, nála halálosabb ellenséget nem is kívánhattam volna magamnak. Fogalmam sem volt arról, mi fog történni, amikor tényleg szemben állunk egymással, s jól tudtam, Aleera is hasonló kételyekkel küzd. A félelem mindkettőnkben ott munkált, egyre erősebben, egyre kevésbé tudtunk róla megfeledkezni, ahogy mindketten egyre közelebb kerültünk a célhoz. Éreztem a jelenlétét, s tudtam jól, én sem bújhatok el előle. Mindketten tudtuk, miért jöttünk, tudtuk, mit vártak tőlünk, éppen csak arról nem volt fogalmunk, lesz-e erőnk megtenni.

-Hiába jöttünk ide. *hallottam nővérem csalódott hangját, ahogy beléptem a csarnokba. Hosszú, egyenes út vezetett az oltárig, ahol az egykori Sith Nagyúr evilági porhüvelye nyugodott, minden bizonnyal a relikviát is őrizve az örökkévalóságnak.*
-Nincs itt semmi. *háttal állt nekem, még csak rám sem nézett, szinte tudomást sem vett rólam, kezeit az oltáron pihentetve, próbált kicsikarni valamiféle információt, megérzést, akármit, az Erőre hagyatkozva.*
-Vagy megelőztek minket, vagy ez is csak "apánk" egy újabb játszmája... *dühében öklével a halott kőre sújtott, mely enyhén megremegett. Éreztem benne az egyre gyűlő haragot és csalódottságot. Tudtam jól, mi következik, ha tovább halad ezen az úton. Talán éppen ez volt a mesterünk terve. Ideérve, a csalódottság kihozza nővéremből a haragot, elpusztítva mindent maga körül, jó eséllyel engem is...
Bennem azonban nem munkált sem harag, sem gyűlölet, legalábbis a szituációt tekintve, talán ezért is voltam fogékonyabb az Erő rezgéseire. Valami nagyon is volt ott, határozottan, arra várva, hogy valamelyikünk magához ragadja. Csak éppen rá kellett jönnünk, hogyan jussunk hozzá... Delta itt bukott el. Hagyta, hogy az érzelmei elragadják, mint oly' sokszor, s most ahelyett, hogy segítségére lettek volna, a bukását idézték elő.*
-Áldozatot követel. *szólaltam meg halkan. Nevezzük intuíciónak, bár tudjuk, ennél többről van szó.*
-Vért? *nézett rám kérdőn a nővérem. Bólintottam.*
-Bizonyos értelemben. *Láttam nővérem szemében a felismerést, de már túl későn. Gyorsabb voltam nála, sokkal gyorsabb és engem nem vakított el a harag. Mire aktiválta a saját pengéjét, az enyém hegye a hasán bukott ki.*
-Sajnálom... *suttogtam a fülébe, s akkor és ott őszintén mondtam. Tudtam, mi történt. Akkor értettem meg, mi volt Valerious terve, mindeddig. Az oltár valóban véráldozatot követelt, a szó lehető legszorosabb értelmében véve. Testvér...
Delta görcsösen remegett, kapaszkodott belém, belém és az életbe, minden erejével. Éreztem, éreztem minden fájdalmát, mintha magamba mártottam volna a fegyvert, mintha a saját húsom égne, s ahogy belőle elszállt az élet, valami bennem is meghalt vele együtt. A világ elsötétült én pedig zuhantam, bele a végtelen semmibe...

Nem tudom, meddig voltam öntudatlan. Órákig, napokig? Mikor kinyitottam a szemem, ott volt. Vörösen pulzálva, bevilágítva a csarnokot. A holocron, amiért jöttünk... potenciálisan végtelen tudás és hatalom... egy karnyújtásnyira...
Nagy nehezen feltápászkodtam, bizonytalan léptekkel indultam a tárgy felé, afelé, ami meghatározta egész létezésemet, egész életemet, mely ide vezetett, eddig a pontig.
Kinyújtottam a kezem, az érintése akár a penge, mintha milliónyi apró borotvából készült volna. Összerándultam a hirtelen fájdalomtól, de a látvány magával ragadott. A holocron magába itta a vérem, felszívta, majd a vörös pulzálás még erősebbé vált. A falak remegni kezdtek, a vakolat öklömnyi darabokban kezdett hullani, az oszlopok repedeztek. A fájdalommal nem törődve, megragadtam a holocront és rohantam, ahogy bírtam. Delta testét otthagytam, a fénykardjával együtt, fogalmam sincs, hogy jutottam ki. Egy dolog biztos: a régi Echo a nővérével együtt halt meg abban a sírboltban. Ugyanakkor... megszületett valami egészen más...

A hajónál vártak rám. Mesterünk, egy tucatnyi rohamosztagos, és egy sötét alak, aki annyira elmosódott volt, hogy alig láttam. Viszont... éreztem... a zsigereimbe hatoló erő térdre kényszerített, az amúgy is elnyűtt porhüvelyem felmondta a szolgálatot. Rengeteg vért vesztettem a holocronnak köszönhetően, meggyőződésem, hogy kizárólag az Erő tartotta bennem az élet szikráját. Gyengédnek épp nem nevezhető karok ragadtak meg és vonszoltak el a hajóig, ahol ledobtak a mesterem és a sötét alak lábai elé.*
-Sikerült neki. *hallottam mesterem hangját, mely csöpögött az önelégültségtől.* -Ahogy előre megmondtam!
*Már nem láttam, csak hallottam és érzékeltem, ami körülöttem történik.*
-Elvégezte a feladatát. *nyugtázta egy hang, mely nyomán mintha megfagyott volna a gerincem. *
-Akár csak te, Valerious. *a szavakat egy pillanatnyi döbbent csend követte.*
-Na... nagyúr? *életemben először hallottam félelmet teremtőm hangjában.*
-Te sem voltál több. Ne álltasd magad, csak egy eszköz voltál. Megkaptam, ami kellett, már nincs rád szükségem. *atyám térdre zuhant, éreztem, minden erejét összeszedve küzdött, de esélye sem volt. Porhüvelye úgy roppant össze, akár a féreg, mit kővel sújtanak agyon. Ezen a ponton a tudatom is kezdte végleg feladni, újra elkezdtem sodródni a végtelen semmibe.*
-Vigyétek a hajóba. Még hasznosnak bizonyulhat. Ha nem... *a mondat végét már nem hallottam, a sötét üresség magával ragadott, én pedig megváltást remélve zuhantam a karjai közé.*

*A sztázisban eltöltött évek egy pillanat örökkévalóságával érnek fel. Megreked az időben minden, a tudat is, a lét és nemlét határán belefagyva a jelenbe. Mintha leválasztanának a valóságról, nincs tér, nincs idő, nincs... semmi... Eltelhet akár ezer év is anélkül, hogy ebből bármit érzékelnél. Újra és újra átéled a pillanatot, mely az örökkévalóságban a börtönöd is, a tudatalatti létezés illékony síkján.
Kegyetlen dolog, kétségtelenül, az idő börtönébe zárva tengődni, ahol csak fel-felvillanó gondolatfoszlányok és emlékképek jutnak át a tudat köré szőtt hálón.
Ahhoz éppen elég, hogy beleőrülhess... Ennél szigorúbb büntetést keresve sem találhatott volna számomra a Sors, mint hogy összezárjon a saját bűntudatommal és kétségeimmel, egy örökkévalóság erejéig. Újra és újra élesen belém vág Delta arca, ahogy vádlón néz rám, némán kérve számon rajtam bűneim sorát. Ha tehetném, egy sarokba kuporodva, hajam tépve kérlelném, hogy tűnjön el, de a sztázis még ezt sem engedi. Nem eresztenek a hangok és a képek, a bűntudat mardosó fájdalma marad csupán. Azt tettem, amit kellett, amire neveltek és amire készítettek, de ez aligha nyújthat vigaszt, tudatában annak, hogy mindketten egész életünk során csupán játékszerek, eszközök voltunk a felsőbb hatalmak tábláján. A legkínzóbb kérdés mind közül, vajon képesek lettünk volna felülemelkedni a belénk írt genetikai kódokon? Dönthettem volna másképpen...? A pillanat, amikor elvettem a testvérem életét, örökké velem marad, sosem oldozhat fel semmi. Szeretném másra fogni, a Sorsra, Valeriousra, a genetikai kódolásra, bármire, hogy szabaduljak a bűntudattól, de végső soron tudom, nagyon is tudom, hogy a becsvágyam végzett Deltával. Ezzel elszámolni pedig... ahhoz kevés egy örökkévalóság...