A Concordiia bolygó lomhán lebegett az űr némaságában, akár egy elképesztően hatalmas hőgömb. A kép idillinek tűnt, a fagyos puszták által uralt kontinensek fehér tengerré változtatták a felszínt, az utazók mindig is úgy érezték, beszippantja őket a természet ellenállhatatlan ereje. Karcsú cirkáló vágódott ki hirtelen a hiperűr végtelen fényességéből, hogy azután komótosan folytathassa útját a planéta felé. A pilótafülkében Zym Dorrs Jedi mester átállított néhány kapcsolót, majd betáplálta a leszálláshoz szükséges koordinátákat. A kel’dor férfi előre megbeszélt találkozóra érkezett, így különösebb nehézségek nélkül állt rá a megfelelő vektorra, csupán egy rövidke, ám annál unalmasabb beszélgetést kellett lefolytatni a légi irányítás egyik munkatársával. Mélyet lélegzett, speciális maszkja pedig megszűrte a szervezetére káros anyagoktól a levegőt. Tüdeje nem volt képes feldolgozni az oxigénből, nitrogénből, valamint az egyéb alkotóelemekből álló vegyületet, mint ahogy szemei sem működtek megfelelően ebben a környezetben. Megpróbált ráhangolódni az Erő fényes folyamára, azonban valamilyen érthetetlen okból kifolyólag csupán tompán érzékelte a környezetét, mintha egy fátyol homályosította volna el a látását. Dorrs nem törődött különösebben a furcsa jelenséggel, lévén képzésének nagy részét a fénykarddal való vívás tökélyre fejlesztése töltötte ki, ebből adódóan nem állt olyan közeli kapcsolatban a mindent átható energiamezővel, mint más társai. Nem számított, jelenleg a potenciális növendékjelölt felvételének lehetősége töltötte ki minden gondolatát. A Concordiian uralkodó nemesi családok ugyan nem voltak hajlandóak feltétel nélkül elfogadni a Köztársaság védelmező bekebelezését, viszont soraikból nem egy remek Jedi került ki, akik szívvel-lélekkel védelmezték a békét a galaxisban. Talán itt lenne az ideje, hogy Ő maga is padawant fogadjon…
A hajó oldalán virító címer egyértelművé tette a feszülten várakozó katonák számára, miszerint régóta várt célpontjuk megérkezett. Fehér páncéljaikban tökéletesen beleolvadtak a környezetükbe, mint ahogyan a robosztus nautolan hím is, aki vörösen izzó pupilláival pásztázta a környéket. Képes volt tökéletesen beleveszni az árnyékok tengerébe, pedig semmilyen segédeszközt nem alkalmazott ehhez. A Sötét Oldal erős volt benne, s ez többet ért számára bármilyen technikai segítségnél.
- Szükségem van az öltözetére, csak a fejére célozzatok. – hangja kellemes dallammal csengett, a zsoldosok pedig egyszerre bólintottak a kimondott parancsra, mintha megbabonázták volna őket. Lényegében ez igaz is volt, kisebb külső ráhatásnak köszönhetően tudtak a szokásosnál is összehangoltabban együttműködni. – Amint lelép a rámpáról, öljétek meg!
A kegyetlen szavak mindennapi jelenségnek számítottak ebben a közegben, lévén fizetésüket nem másért, mint életek kiontásáért kapták. Ellenben megölni egy jedit sosem tartozott a világ legkönnyebb dolgai közé, habár az eltúlzott legendák jótékonyan felnagyították képességeiket, ha egyedül nem is tudnának, de csoportosan könnyedén győzelmet aratnak majd. A hidraulika visszhangzó szisszenését tucatnyi karabély kibiztosításának hangja követte, azonban túlságosan is távol voltak ahhoz, hogy gyanútlan prédájuk felfigyelhessen a szokatlan zajra. Az idegek pattanásig feszültek, kivéve a feketeruhás alak bámészkodott továbbra is teljes nyugodtságban, mintha valamiféle kiállításon lenne és épp a legújabb holokép-gyűjteményt mustrálgatná. Aggodalomra nem is volt oka, hiszen előre látta a bekövetkezendő eseményeket, az Erő megmutatta, ahogy a mozdulatlan holttest felé magasodik. Egyetlen tiszta sorozat.
Zym mester mit sem sejtve a számára felállított csapdáról sétált le a kissé meredek, mesterséges emelkedőn. Érzett valamit, ám mint oly’ sokszor, most is elhessegette negatív ideáit. Senki nem támadna ok nélkül egy lovagra, főleg nem egy ennyire virágzó területen, ahol a jómód a meghatározó. Abszurdum! A koponyájába vágódó sugárnyalábok viszont valamilyen érthetetlen okból kifolyólag merészelték megcáfolni ezen állítását. Tüdejéből még felszakadt egy utolsó, megrökönyödött sóhaj, azután örök némaságba merült. Rövidesen gyors lépések szapora dobogása zavarta meg a beállt csendet. Az égett hús undorító bűze betöltötte a jelenlévők orrát, de szerencsére egyetlen csepp vér sem fröccsent a kel’dor ruházatára, az elképzelhetetlenül forró plazmasugarak szenesre égettek mindent. A nautolan határozott rúgással a hátára fordította az élettelen tetemet, aminek mellkasán kormos szélű lyuk terpeszkedett. Ajkai pengevékonyra préselődtek, tekintete pedig vészjóslóan villant a körülötte álló harcosokra.
- Ki a felelős ezért? – korábban bársonyos hangja most igencsak fenyegetően csengett, szavaiból kiérezhető volt a fojtott indulat. Bolond lett volna bárki is magára vállalni a szerencsétlen találatot, de igazából itt már csak egyetlen tényező volt fontos, mégpedig a megbízó akarata. A gyengék megroppantak íriszei sugarában, ahogy a sötét árny elméje belevágott az övéjükbe. Alig tellett bele egy fél percbe és már tudta, ki hibázott. – Add át a fegyvered…
A parancs egyértelmű volt, így a megszólított belépett a kör közepére, karabélyát pedig a nagydarab férfi felé nyújtotta. Fejnyúlványai alig észrevehetően rezdültek meg, nem úgy, amikor lecsapott a tussal a vétséget elkövető katona halántékára. Újra és újra, egészen addig, amíg pépes masszává nem változtatta annak fejét. Zeon Nagyúr nem tűrte a tökéletlenséget.


Alig tizenkét évesnek látszó fiúcska szaladt lélekszakadva a szeméttől bűzlő sikátorok egyikében, mögötte egy pocakos rodián töltötte be az üldöző szerepét. Habár képtelen volt utolérni a tolvajt, azonban a szakadt rongyokba öltözött gyermek sem tudta lerázni követőjét. Markában túlérett gyümölcsöt szorongatott, igazából már nem is emlékezett rá pontosan, hogy mikor is evett utoljára. Futtában nézett hátra válla fölött, ápolatlan haja sűrű függönyként zavarta látását. Egy másodpercnyi figyelmetlenség is elég volt, megbotlott, majd visszhangzó csattanás kíséretében terült el a koszos kövezeten. Arcán fájdalmas grimasszal próbált feltápászkodni, de már tudta, miszerint eljátszotta a lehetőségét. Vastag ujjak markoltak sörényébe, aztán torkán megérezte a penge hidegségét. Önkénytelenül is kiáltás hagyta el száját, viszont ez nem volt több egy gyerek halk sikolyánál. Nem volt elég gyors és talán most az életével fog fizetni ezért.
- Hogy volt pofád meglopni Reddoot, Te mocskos fattyú?! – lehelete olcsó alkoholtól bűzlött, mire foglya gyomra rögtön émelygéssel válaszolt. – Levágom a karod és akkor megtanulod, hogyan büntetik minálunk a tiszteletlenséget! Ne sivíts, mert a nyakadat is elvá… ááááh!
Indulatoktól fűtött kiáltozása fájdalomtól teli ordítássá változott, amikor kézfeje természetellenes szögben kicsavarodott, a kés pedig csörömpölve hullott ki görcsösen rángatózó végtagjából. Értetlenkedve pillantott le az előtte álló fiatalemberre, kinek kisugárzása teljességgel megváltozott. Ajkain kegyetlen mosoly játszott, tekintetében pedig valami megfoghatatlan fény izzott. Észrevette az előtte görnyedező szánalmas alak rettegését, mint ahogy a nexus is mérföldökről megérzi a vér illatát. Alámerült benne, magába szívta és az előnyére fordította. Erősebb lett tőle, az Erő szinte pulzált, kavargott körülötte.
- Tisztelet? – hangja megvetéstől csengett, felhangzó kacagása csak tovább fokozta ezt a benyomást. – Nincs benned semmi, ami ilyesmit ébresztene bennem. Gyenge vagy, s mint olyan, nem érdemled meg, hogy élj. Ne aggódj, nincs ebben semmi személyes, csupán a természet rendjét érvényesítem! Mindent elveszek, amit akarok és nincs senki, aki ebben megakadályozhatna! Félelmedből erőt merítek és összezúzlak vele, akár egy férget! Könyörögj, sírj, rimánkodj, gyerünk!
Euforikus öröm vágtatott át lelkén, pont úgy, ahogy mestere mindig is mondta. Ő volt választott neve szerint Niaddis, a Sith következő nemzedékének fényes csillaga, Darth Surrus hű követője. Élvezettel hallgatta a teljesen lényegtelen szavakat, mígnem mozgolódni kezdett a tömeg kitörve az előző éjszakai bódulatból. Sietnie kellett, fontos találkozó várt rá a mai napon. Határozott lépéssel szelte át a kettejük között lévő távolságot, miközben a penge markolata a kezébe röppent. Nem volt oka hezitálni, egyszerűen belevágta a fegyvert a rodián szemgödrébe, átfúrva ezzel az agyát. A lény lomhán eldőlt, akár egy zsák, vére átáztatta Niaddis elnyűtt csizmáját. Pontosan hét standard hónappal ezelőtt érkezett erre az isten háta mögötti koszfészekbe, hogy ezzel bizonyítsa rátermettségét mestere előtt. Ölt és rabolt, mindent megtett az életben maradásért, hiszen számára teljesen más utat jelölt ki az Erő, minthogy egy ilyen jelentéktelen helyen lelje végzetét. Nagy dolgokra hívatott, ezt tudta jól, máskülönben a nautolan semmiképp nem vette volna maga mellé. Megvetően belerúgott egy utolsót legutóbbi, de közel sem utolsó áldozatába, majd sietősen távozott tettének színhelyéről. A gyümölcsöt út közben eldobta, tökéletesen feltöltődött. Fejét forgatva próbálta meg betájolni merre is lehet pontosan, lévén a lehető leghamarabb el kellett jutnia a dokkokhoz. A késlekedés miatt könnyen itt maradhatott volna, ezt pedig nem akarta.
Nar Velar alig száz évvel ezelőtt vált a bűnözés melegágyává, mióta a Köztársaság és a Sith Birodalom háborúzásából végül a huttok profitáltak leginkább, úgy tartották, minden valamirevaló csempész vagy bűnöző itt kezdi a pályafutását. Zeon Nagyúr elgondolkodva meredt az ég nagy részét elfoglaló holdakra, habár elméje teljesen máshol járt. Nem szeretett csalódni, ezért igazán reménykedett benne, miszerint a So'ren klán sarja - oly' sokakkal ellentétben - nem pusztult ebben a koszfészekben a Surrus furmányos agytekervényeiben kieszelt próba közepette. Csupán elégedettséget érzett, amikor a csenevész humanoid feltűnt leszállópályájának szélén. Megviseltnek látszott, de a kisugárzása erősebb volt, mint amikor itt hagyta, és ami még fontosabb, rémisztő.

Undorodva méregette magát a szemközti falon lógó, embermagasságú tükörben. Durva szövetből készült ruházatot viselt, világos színekben, valamint egy sötétbarna köpenyt, ami teljessé tette álcáját. Az egész maskara annyira nevetséges volt, egyszerűen nem is értette milyen módon támadhatott ennyire ostoba ötlete. Felügyelője sokszor mesélte az általa briliánsnak gondolt tervet, mely szerint jedinek kiadva magát az ellenállás legkisebb jele nélkül rabolta el az erőérzékeny gyermeket a Rend orra elől, ezzel fosztva meg egy potenciális jelölttől a Világos Oldal követőit. Mennyire pitiáner siker, milyen jelentéktelen győzelem! Sajnálatos módon az öreg már ifjonckorában sem volt túlzottan nagyra vágyó, hiányzott belőle a változtatni akarás. Vagyont akart, nőket és tömérdek használhatatlan vackot, melyek ugyan kifejezték volna gazdagságát, ám más jelentőségük nemigen volt. Az igazat megvallva Niaddis ezt az egyetlen jellemvonást vette át mentorától, számára is fontossá vált a pénz, de sokkal mélyebb okok vezérelték. Minden lény az első benyomást a kinézetből vonja le, csak azután veszi a fáradtságot, hogy lehetőség szerint közelebbről is megismerje az illetőt. Ő azonban kihasználta ezt a gyengeséget, díszes ruháival egyértelműen kivívta a szegényebbek ellenszenvét, irigységét, melyek remek katalizátorként szolgálták erejét. Most mégis annyira hétköznapinak érezte magát, egyszerűen viszketett a bőre már a gondolattól is, miszerint hasonlóvá kellett válnia az ostoba csürhéhez. Csupán az a tény vigasztalta valamennyire, mely szerint minden a terveinek megfelelően alakult. Úgynevezett szülei nem töprengtek sokat azon, hogy higgyenek-e egy jedi szavának, aki ráadásul a fiúk volt egykoron. Amennyiben egy kicsit is tisztában lettek volna azon rendszer működési elvével, feltehetőleg nem lett volna ilyen egyszerű félrevezetni őket.
Az igazat megvallva, kedvére valónak találta egykori szülőházát, amely minden pompával fel volt szerelve, ami az arisztokráciára jellemző volt. Minden terem egy-egy kisebb cirkáló méretével vetekedett, s majdnem az összes felületet arany borította. Természetesen ezen jelenségek egyáltalán nem keltették fel a figyelmét, sokkalta inkább érdekelte a rengeteg értékes festmény és műtárgy, amit egy külön szobában őriztek, hét lakat alatt. Kedvtelve nézegette ezeket, valahogy minden mű tükrözte készítőjének szokásait vagy fajának tradícióit. Csodálta az alkotásokat, de mégis viszolygott tőlük, ilyesfajta feltárulkozásra személye nem lett volna képes. A sith útja a megtévesztésben rejlik, nem pedig az ostoba kinyilatkoztatásban. Intésére lehunytak a fények, Ő pedig köpenye csuklyáját a fejére húzva vágott neki a kúriának. Az éjszaka kellős közepén a folyosók kihaltak voltak, ez pont kapóra jött Niaddis számára, legalább senki sem zaklatta felesleges kérdésekkel. Lépései halkak voltak, csupán ruházatának halk susogása keltett némi zajt. Tucatnyi fordulót és lépcsősort követően végre megérkezett egy kétszárnyú, gazdagon cizellált ajtó elé, amit óvatosan benyomva ösztökélt mozgásra. Szemben vele egy hatalmas ágy terpeszkedett, benne tizenöt év körüli, vakítóan szőke hajú fiú szuszogott egyenletesen. Elméletileg az öccse volt, azonban ebben igencsak kételkedett, mivel az Erő szikrája is alig pislákolt benne. Nem érzett szánalmat, amikor sötét auráját szabadon eresztve rátelepedett a gyermek elméjére. A várttal ellentétben áldozata tanúsított némi ellenállást, viszont ezt egy türelmetlen mozdulattal félresöpörte. Nem törődött az agy épségével, feltehetően fivére ezek után vegetálni fog élete végéig, de hát mindenkinek fel kell áldoznia valamit a siker érdekében! Övéről egy sugárpisztolyt akasztott le, amit a kifejezéstelen arcú alak kezébe nyomott. Parancsa egyértelmű volt.
Türelmesen várakozott szülei ajtaja előtt, mígnem meghallotta a semmi mással össze nem téveszthető lövések moraját. Ajkain elégedett mosoly játszott, amikor erőteljes rúgással beszakította az útjában álló akadályt. Kezében már ott volt fénykardja, melyből nyugtatóan zöld energiapenge vágódott ki. Utálta ezt a színt, a vöröset érezte magáénak, a halál és a pusztulás színét. Nem filozofált sokat azon, mit is kéne tennie. Egyetlen elegáns csuklómozdulattal megszabadította testvérét annak fegyvert markoló jobb karjától, majd a Sötét Oldalból merítve a szoba másik végébe repítette, ahol tompa puffanással csapódott a falnak, s rogyott össze ártalmatlan rongybabaként. Elégedett volt, ennél egyszerűbben nemigen alakulhattak volna a dolgok. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik magas támlájú karosszékben, ezt követően telekinetikus képességeinek hála aktiválta a helyiség riasztóját. Arcát tenyerébe temette, így a betóduló őrség nem láthatta a kaján vigyort, mely vadállatiassá tette amúgy kellemes vonásait. A levágott végtag még mindig görcsösen szorította a sugárfegyvert, valamint a ház urának és úrnőjének homlokán tátongó, égett szélű lyukak egyértelműsítették a történteket.
- Az öcsém… az őrület hatalmába kerítette… meg kellett volna akadályoznom… - összefüggéstelen motyogása rémületet csalt az őrök képére. A veszteség láthatólag még egy jedit is képes volt megviselni. – Vessétek tömlöcbe, nem akarom látni!
- Ahogy kívánja, So'ren úr! – a katonás engedelmesség keményen csattant a korábban beállt csöndben. Igencsak imponált Niaddisnak eme megszólítás, tökéletesen a sajátjának érezte. Még vetett egy utolsó, unott pillantást az általa létrehozott színdarabra, aztán színpadias sóhajtás kíséretében eloldalgott. Visszaszerezte a jussát, ami ténylegesen megillette Őt.