Ki van itt? | Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég Nincs A legtöbb felhasználó ( 15 fő) Hétf. Aug. 08, 2022 6:56 pm-kor volt itt. |
| | Szerző | Üzenet |
---|
Calene NymrusThe Silent Aprentice
| Tárgy: Calene Nymrus Csüt. Jan. 11, 2018 10:40 pm | |
| Calene Nymrus The silent apprentice |
Faj: Miriáli
Kor: 16
Nem: nő
Csoport: Galaktikus Köztársaság
Szervezet: Jedi Rend
Foglalkozás: Jedi Padawan
Erő-érzékenység: Van; Világos Oldal
PB: Alécia Morais |
Félek. Nem a zuhanás lehetősége ijeszt meg, amikor nekilendülök, hogy az erkély sarkáról átugorjak a másik oldalra, hanem a kudarcé, ami újabb életbe kerülhet. Vossh mester mindig azt mondta, hogy ne féljek, hogy az Erő nem téved, és ha követjük a hívását, megtaláljuk a helyes utat. Nem tudunk mindenkit megmenteni- ez egy üres frázis volt számomra nagyon sokáig. Még most sem fogadtam el. Óvatosan araszolok végig a sarokig, ahol valahogy át tudok lépni az épület egyik kiálló részére, ami a kérdéses erkélyre vezet. Rögtön meg is látom a quarren férfit, aki már három órája ül az erkély korlátján, és akihez az elmúlt órákban már többen is szóltak hangosbemondón, hogy meggyőzzék. Egyelőre nem ugrott le, de nem is tűnik úgy, hogy szeretne visszatérni a hatvankettedik emeleti lakása belsejébe. Nem tudta meggyőzni sem a főnöke, sem a rendőrkapitány, sem a rendőrségi pszichológus, és érzem, hogy nem fogja tudni meggyőzni a volt felesége sem, aki nagyjából abban a pillanatban halkul el, amikor csendesen lehuppanok az erkély korlátján belülre, a quarren háta mögött. Nem vett észre. - Tudna még várni egy kicsit? Csak beszéljünk néhány szót, rendben?- a quarren férfi összerezzent a hangra, egy rémisztő pillanatra azt is hiszem, hogy lezuhan, akármennyire halkan és nyugodtan szólítottam meg. Ahogy hátranéz rám, rögtön eszembe jut az a szürke bőrű nő az ő fajtájából, aki a szomszédunkban lakott régen. Nagyon kedves volt, még akkor is, amikor rövid ideig féltem tőle. Most is félek, de nem tőle. Veszek egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Lassú léptekkel elindulok a párkány felé. A férfi előre fordul, és a kék-vörös villogó fényekben úszó utca felé néz, ahol a rendőrségi siklók várakoznak. Biztosan azt akarnák most, hogy rántsam vissza a férfit és kábítsam el valahogy, hogy elvihessék egy szanatóriumba, de nem akarok ilyet tenni. Nem menteném meg vele igazán. Talán segítene rajta néhány hangulatfokozó, de még fontosabb néhány őszinte szó ilyenkor egy másik élőlénytől. Nekem is rengeteget segített Nyle mester az elmúlt hónapokban. Néhány percig nem szólok semmit, csak ülök a férfi mellett, jelezve neki, hogy ez az egész nem valami trükk. Nem akarom fizikailag megakadályozni az ugrásban, azt akarom, hogy ne ugorjon- Vossh mester mindig azt mondta, hogy az embereknek akkor lehet igazán segíteni, ha rávesszük őket, hogy segítsenek magukon. A türelem egy olyan dolog, amit mindenki meghálál. Veszek egy mély levegőt, és lenézek az alsó utcák felé, ahol már olyan sötét van, hogy a lemenő Nap fénye már órákkal ezelőtt éjszakában hagyta az ott élőket. Talán csak néhány kilométer innen az az alsó szinti kis koszos magánklinika, ahol születtem. Emlékszem a szüleimre: két miriáli nőre, akik mindketten orvosként dolgoztak ott lent, gyakorlatilag ingyen ellátva a legszegényebbeket. Nem tudom, hogy melyikük volt a biológiai anyám, már ha egyikük volt, ahogyan azt sem, hogy hogyan hívták őket. Anya volt az orvos, aki mindig kitartó, mosolygós és végtelen energiával bíró volt, aki tizennégy óra munka után is szívesen a nyakába vett, aki mindig megnézte kis plasztikkockákat, amikből kastélyt próbáltam emelni. Anyu volt az ápolónő, aki sokszor köhögött, és nem nevetett annyit, mint amennyit mosolygott, de az ő keze is gyógyító volt, csak máshogy. Ő gyógyította meg azokat, akik sírtak, ő varrta meg a plüss porgomat, amikor az ágy sarkából kiálló rugó megkaparta a szárnyát, és ő gyógyított meg engem akkor, amikor a magas ember férfi elvitt abból az utcából, ahol nem sütött a Nap soha két óránál tovább. Messze vitt, messze délre. - Te jedi vagy?- a férfi hangja egy kicsit magasabb, mint amire számítottam. Nem nézek rá oldalra; így is érzem az Erőn keresztül őt tökéletesen. Kicsit talán nyugodtabb, kicsit talán segít neki, hogy itt vagyok vele, de így is érzem, hogy még mindig csak néhány apró fonal tartja őt fent, ebben a világban. Olyan talán, mint egy törött ág, amit csak a hám tart lógva a helyén. - Még tanulok. Egyszer talán az leszek.- egy pillanatra megérzem a keserű ízt a számban, ahogy eszembe jut Vossh mester. Amikor megismertem, nem féltem már semmitől csak külső alapján, túlléptem azon, hogy a megjelenés számítson számomra valaki megítélésénél, a kaleesh jedi mégis furcsa volt eleinte, főleg a maszk miatt, amit szinte mindig viselt. Néhány faji szokás nem tűnik el a jediknél sem- ilyenek a tetoválásaim is, amikhez sok miriálihoz hasonlóan azután is ragaszkodtam, hogy a Rend tagja lettem. Nem féltem a lehetőségétől annak, hogy nem választ ki senki, de nem voltam biztos sem benne, hogy egyszer jedi lehet belőlem. Rengeteg félelem és bizonytalanság volt bennem még tizenegy éves koromban, fénykardot pedig szinte felemelni sem tudtam, mert féltem tőle, hogy kárt teszek valakiben. Emlékszem, a napra, amikor ez a rettegés kialakult. Emlékszem rá, ahogy ültem a Templom kertjében, meditáltam, és sok más társammal ellentétben már szinte teljesen éreztem az Erőben a körülöttem tomboló életet- az utolsó fűszálig, rovarig. Éreztem a bennük lángoló életet, ami azután elmúlt néhány órával később, amikor figyelmetlen lépést tettem a fűben. Egy apró bogár volt, de engem meggyőzött róla, hogy soha nem fogok tudni harcolni. Lemaradtam a fénykardvívás terén. Vossh mester volt az, aki kiválasztott, aki annak ellenére, hogy nagy harcos volt, nem tartotta ezt olyan fontosnak. Évekig tanultam anélkül, hogy valaha elővettem volna a fénykardomat, amit csak egyszer kapcsoltam be, aznap, amikor megcsináltam. Ezek alatt az évek alatt nem csak az Erőhöz kerültem közelebb: megtanultam máshogy gondolkozni. A férfi végtelen türelemmel fordult felém, és lassan kigyógyított a félelemből és a bizonytalanságból. Még mindig félek, de már nem rettegek az elmúlástól- egyszerűen csak meg akarom előzni. Nem félek harcolni sem, csak annyira utasítom el, ahogy minden jedi: csak utolsó megoldásként fogadom el. - Ha van bármi, amit mondani szeretne, meghallgatom.- tudom, hogy legalább tíz percet fogok itt ülni, mire válaszol, de tudom, hogy nem fog még ugrani. Még reméli, hogy megmenti valaki, hogy valahogy jobb lesz. A remény talán a legkönnyebben észrevehető érzelem: rengeteg remény él lent, Cordrilla alsó szintjein, a napfénytől elzárt sötétségben. Hiába nincs semmijük, sokan még most is várják, hogy egyszer megmenekülnek valahogy, és ahányszor kinyújtottuk feléjük a kezünket Vossh mesterrel, belekapaszkodtak. Egészen más világot ismertem meg a mesterem oldalán: időnk nagyját karitatív munkával töltöttük a Köztársaság legszegényebbjeinek szolgálatában. Furcsa volt nekem az a sok félelem, az a sok szenvedés, amit szinte el is felejtettem a Templomban eltöltött éveim alatt, de soha nem éreztem azt a viszolygást, amit talán sokan mások érezhettek volna. Én csak segíteni akartam nekik- ott kellett megtanulnom azt a fájdalmas leckét, hogy csak akkor tudunk segíteni, ha valaki elfogadja a kinyújtott kezet. Bármennyi kreditet adhatunk például valakinek, aki csak a szenvedélyére költi őket ahelyett, hogy megpróbálná újrakezdeni- számukra csak még néhány üveg ital vagy néhány halálpálca fog kijönni belőle. De százak voltak, akik ma már újra normális életet élhetnek a segítségünknek köszönhetően. - Tudod, sokszor átgondoltam ezt. Az élet már nem tartogat számomra semmit. Nincs jövőm. Ötvenhét évesen használt siklókat árulok egy harmadik szinti siklószalonban, hiába szereztem két diplomát Hutt Irodalomból és Vízalatti Építőművészetből. Mindennél jobban szerettem a feleségem, ő pedig elhagyott egy kidobóért. A fiam a Berigwán él, és nem hajlandó velem beszélni hét éve. A makettek, amiket terveztem, a régi kollégáim szerint középszerűek, a Velari Egyetemre beküldött regényemre pedig nem is válaszoltak, annyira pocséknak találták. Semmit nem értem el, és túl vagyok az életem kétharmadán. Nem akarok húsz évet egyedül tölteni egy középszerű lakásban egyedül. Jobb ez így mindenkinek. Csak hagyjatok elmenni! Csendben ülök néhány percig- érzem, hogy nem fog ugrani, amíg úgy érzi, hogy kinyújtjuk felé a kezünket, én pedig továbbra is itt vagyok vele. Vossh mester is mindig kinyújtotta a kezét, még azok felé a fiatal bandatagok felé is, akik szörnyű dolgokat követtek el az alsó szintek lakossága ellen. Hiába akarták elvenni mindenünk, hiába fenyegettek mindkettőnket halállal vagy még rosszabb dolgokkal, Vossh mester türelmes volt velük és kinyújtotta a kezét feléjük. Csak akkor próbálta megvédeni magát, amikor az egyikük hasba lőtte egy sugárvetővel. Nem volt lehetősége utolsó szavakra azután, hogy levágta vagy elzavarta őket az utolsó erejével, de éreztem, hogy még így sem bánta ezt. Nem az ő hibájuk volt igazán- ezért is segítettem a három ott maradt sérültön, köztük azon is, akinek én vágtam meg a csípőjét. - Minden élet értékes. Nincs felesleges élőlény, mindennek és mindenkinek célja van a legutolsó lélegzetéig. Ön sem kivétel. Soha nem késő újra kezdeni, és ezt ön is tudja a lelke mélyén, ha még nem ugrott le.- tudom, hogy soha többé nem láthatom Vossh mestert, és lesz talán idő, amikor nem fogok tudni mást visszaidézni belőle, csak a jelenlétét az Erőben és néhány mondatát, de egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a számomra legfontosabb személy elvesztése miatt az életem véget kellene érjen. Nem tudok elképzelni semmilyen eseményt, aminek hatására elfogadnám, hogy nincs értelme többé a létezésnek.
A férfi felállt a korláton, és lenézett a semmi irányába. |
| | | A Midi-chlorianA. Provocateur
| Tárgy: Re: Calene Nymrus Szer. Jan. 24, 2018 5:49 pm | |
| The Force will be with you. Always. Üdvözöllek közöttünk, Calene Nymrus!
Talán szerepjátékos körökben már klisének tűnik a megállapítás, de a legapróbb szikrából lesz időnként a legnagyobb tűz: drámává növi ki magát, emberi érzelmeket csihol magából, az olvasó pedig a szemeit törölgeti - hogy épp örömében vagy bánatában, a témánktól független. Calene, az előtörténeted olyan szálon fut, amelyet nem felejt el, aki olvasta - talán a részleteket, de az alapjául szolgáló konfliktust biztosan nem. Az emberi lélek örök körforgása, az abban megjelenő remény és vágyakozás, amelyet előtted nagy klasszikusok megénekeltek: olyan kedves egyszerűséggel és magától értetődő lágysággal kerülnek itt leírásra, ami biztosan elkísér majd. Nekem nincs mentségem a megkésett elfogadásodra, de +1 pontot ítélek meg a nem mindennapi életútért, a csodásan kifejtett családtörténetért.. az élményért. Már csak néhány apróságot ajánlanék, mielőtt félreállnék az utadból: foglalj avatart, jelentkezz a mesterednél, pontozz, illetve talán felkeltheti egy elfoglalt örökös figyelmét is a Flow, a Naplók, valamint az űrhajók részlege.* *= Bizony, kíváncsi vagyok, figyeltek-e +4 pont előtörténetre.
|
| | | |
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |