HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Új téma nyitása   Hozzászólás a témáhozShare | 
 

 Red Velvet

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Scarlaerot Kron

avatar

☽ Reagszám : 0

TémanyitásTárgy: Red Velvet   Csüt. Dec. 07, 2017 2:02 am

Scarlaerot Kron

Red Velvet
+18 !



Ring around a...


Igazán nem nehéz elképzelni róla mindenféle csúnyaságot: a széles mosolyából egyből arra asszociálsz, vajon mi minden férne el mögötte, főleg, mert egy ilyen nő vörös ajkainak nehéz ellenállni. Vajon a műgonddal válogatott ruháinak kellene megálljt parancsolni, esetleg a jellegzetes vörös köpenyének?
Esetleg akkor tartóztasd meg magad, mikor megérzed a mély, talán már földszerűen édes illatát, vagy amikor a válladnak dől, és a haja a nyakad cirógatja?
Mint egy gótikus mese főszereplője - már ha a sithek ismernék ezt a fogalmat, ezen felül legfeljebb értetlenül állnak a szinte mindig szociális alkalmakhoz készült öltözéke előtt, nem állnak meg megsejteni a szép csomagolásba burkolt kígyót, amely gyakran mérgezőnek bizonyul.



... rosie


Gyakran nevet, mindig viccelődik - soha nem tudjuk pontosan, miért, vagy honnan szerzi hozzá a tartást, egyáltalán azt az erőt, hogy ne engedje magát bekúszni egy sötét zugba és ott csak szép csendesen meghalni. Ha ismernénk, azt gondolnánk, megérdemli, a szó mindkét értelmében: az áldozatokra nem jellemzően elkövetett önző dolgokat, nem kimondottan az a sajnálnivaló, körülmények között elvesző típus, ijesztő a benne tátongó depresszió és fájdalom. Mindhárom birodalom belé hányta a legsötétebb törekvéseit, és ő mégis köztünk jár, és mosolyog. Mindig mosolyog.
Nehéz kizökkenteni párbeszéd közben, zavarba hozni pedig szinte lehetetlen - az elutasítást több simulékonysággal viseli, az ágyban pedig félelmetesen találékony. A legjobb barátod, ha tanácsot kérsz tőle, egy egész életre a társad, ha ugyanabban hisztek: a mesterében.
Felesleges fáradnod a kiismerésével, az emlékei, a rettegése, a halógödörként elnyíló rémálmai rég eltemetődtek végtelen réteg vágy és törekvés alá.


A pocket full of posies


Csupa olyasmi, amit véletlenül sem képzelnénk egy sith eszköztárába: vörös fehérneműk, fehér tűhegyek, és a szivárvány minden színében játszó mérgek apró, ízléses üvegcsékben. Vörös a köpenye, ezzel szemben ironikus, hogy a kardja narancsban tűnik fel, relatíve ritkán mások számára. Nem ragaszkodik szívesen tárgyakhoz, de apróságok szinte mindig vannak nála, mint egy hasznos, apró vágószerszám, egy kis tükör,
és hasonlók - de érzelmi szál semmihez nem fűzi, minden eldobható és el is dobandó, amint leszolgálta a maga idejét. A színein kívül általában semmi nem jellegzetes rajta, de a feladatainak köszönhetően kiterjedt ruhatárral rendelkezik, és gyakran rejt a táskája egy kis csomagot a legszükségesebb festékekkel, ha másnak akarna tűnni, mint ami.
Tehát mindig.


ember

tizenkilenc


sith birodalom

sith rend

tanítvány & pointwoman

erőérzékeny - sötét oldal

kaya scodelario

"Az orális szex épp olyan, mint az élet: élhetnék róla magasztos jelzőkkel, de csak szopás az egész."
Szem becsuk, ujj megfeszül: egy gyakorlott kurtizán mozdulatával bontja a férfi nadrágját, sóhajt, a szájába veszi és nem süti le a szemét. Sosem süti le a szemét, mert van valami elragadó a másik tekintetében ilyenkor, valami forrón vörös, mint egy ütőeres vérzés, egy izzadó naplemente, virágok a mezőn, amelyekhez lehajolt, amelyeket ismert ott, abban az erdőben, amiről azt hitte, az otthona lesz - vörös a hold, mikor új ruhát ölt, vörös a csók, amivel köszön, vörös a nyál, amikor elkeveredik a rúzzsal és nyomot hagyva lecsöppen az állán. Mint most. Mint akkor. Mint mindig.
Tengerre emlékezteti az illata - illetve az agya ezt szeretné hinni, de a teste pontosan tudja, hogy az emberek ilyenkor az elmúlás szagát árasztják, mint azok a régi, otthonos csatornák és latrinák, amelyekbe tulajdonképpen beleszületett. Nem mintha undorodna az emberi test kipárolgásaitól, vagy akár végtermékeitől - ezekben nincs semmi taszító, semmi életidegen. A kimondott szóban van, amivel az apja ügyetlen hibájáért ő fizetett, és az anyja csak állt ott, felrepedt ajka arról árulkodott, hogy talán ő maga is árulkodott, de akkor és ott csak bólintott, zsíros haja az arcába lógott, és a tekintetéből kiveszett minden maradék tűz. Halkan köhög most, mert a szájpadlásához nyomja magát a férfi, és pillanatokra nem kap levegőt, mert az egész száját kitölti.. de aztán ellazítja a torkát, és önfeledten folytatja. Még nem végeztek, még nem lopott el minden gyönyörtől terhes sóhajt, és még főleg nem vett el tőle mindent, amire szüksége van belőle.
Mennyivel puhább egy nő teste ennél - ez volt az első következtetése, mikor kurvának adták, hat éves volt, és végtelenül kíváncsi, ha tartózkodó is eleinte. Szórakoztatta a vörös, amit a széttáruló combok között fedezett fel, édes volt, forró és az egészben volt valami meglelt anyai, valami etető szándékú, ő pedig vágyott rá, hogy ringassák kicsit, még ha a tanítójától nedves állal is bújt hozzá. Megnevettette az orrát csiklandozó vörös tincsek erdeje, még az illatában is lappangott valami vörös, a lassan megnövő körmeinek nyomában, a száradó nyál oxidációjában, a döfésekben, amelyekkel azért ő is tudott élni, pedig nem volt férfi. A férfiak teste sokkal bonyolultabb, csupa kiálló szögellés, hajlat, csúcs és ív, amin felsebzi magát, hegyes a könyök, amivel felrántják most, hegyes a csípő, ami az övéhez csapódik és hegyes a nyak íve, aminek a szája nekinyomódik. Nem félt akkor még, nem is teljesen értette, mit jelent a szex, játéknak tűnt, és még mindig jobb játéknak, mint az eldugult lefolyót könyékig ganajozni. Inkább az ondó, mint a szar - állapította meg, és nagyon bölcsnek gondolta magát a többi kislány mellett, akiket akkor kurtizánnak képeztek ki, és meg volt győződve róla, hogy igaza van. Mármint még meg is lehet halni, olcsó az életük rabszolgaként, és akkor mennyivel izgalmasabb figyelni a kivörösödött arcokon az orgazmust, a nyakon lüktető erek játékát, néha a menstruációs vértől maszatos ujjnyomokat, háborút, győzelmet és az elkerülhetetlen befejezést.

Most nem vágyik beteljesülésre, tulajdonképpen ez az egész nagyon deperszonalizált élmény - a férfi ügyetlen, halk fuldoklásában nincs semmi érdekes vagy izgató, bőven van ideje átgondolni a következő teendőit. Vajon ilyenkor a férfiak miért nem érzik, hogy feleslegesek lettek? A nőkkel sosem tapasztalta, ők ösztönösek, nem akadnak mozdulataik horogként a bőrbe, a szájuk kitátott fül, és minden apró hazugságot észrevesznek. Ha ők nem vesznek észre valamit ilyenkor, csak azért lehet, mert becsukják a szemüket.. talán belement valami előtte, talán ők nyúltak bele véletlenül, de ettől még ösztönösen sejtik, hogy a test nem tud hazudni. Neki is a szája tudott inkább akkoriban, és mert az övé elég hamar elsajátította ezt a képességet, hamar felfigyelt arra, ha valakié képtelennek mutatkozott: mint annak a kislánynak, Belnek. Vajon ez volt a neve? Mit számít valakinek a neve, aki kéretlenül is elmesél minden mást magáról? Például, hogy a bátyja elég pénzt lopott össze ahhoz, hogy ketten együtt megszökjenek egy hajón és boldog új életet kezdjenek.
Akkor minden újra nagyon vörösnek tűnt: a szemhéja belseje, a kis erszény, aminek a helyét pontosan megjegyezte a történetekből, aztán annak a nőnek a bőre a félhomályban, mikor észrevette. Vörös volt, levélvörös, édesvörös, de győzedelmes vörös főleg. Megszökött, és az anyja, Bel, a kötelességei, a kurva latrinák történetekké változtak, egy olyan vörös borítós könyv történeteivé, amit be lehetett rúgni rengeteg hazugság mögé, és úgy tenni, mintha nem is létezne.
Rettenetes tolvaj volt: hiába volt gyors a keze és mozdult ellenkező irányba egyszerre az összes ujja, nem kifejezetten volt bátor, amikor el kellett emelnie valamit, így nagyon hamar magas emberek vizsgálószékében találta magát. A templom, ahová került, értelmetlennek tetszett, mert udvariasak voltak vele, eszükbe sem jutott lekeverni neki, ha visszaszólt, vagy kiöltötte a nyelvét. Inkább volt narancs, mint vörös, a patakba ejtett kövekkel kacsáztak a többi gyerekkel, és ebben ő volt a legügyetlenebb - narancsnak tűntek a fák az átszűrődő fényben, a mosolya a lekváros kenyér felett, mert ebben már ő volt a legjobb: senki más nem tudott annyi dolgot egyszerre a szájába tömni, mint ő.
Tulajdonképpen most is épp erről van szó: beleharap a nyakába, a gerince megvonaglik a tenyere alatt, és megmarkolja a bőrét, kihúz belőle egy ingerült pofont, az arcára méri, kielégülten vigyorog hozzá, apró bajuszán verítékcseppek csillognak. A feje felett narancsvörösen pislog valami őrfény, mint egy szem a sötétben, egy szem, ami lát helyettük is, látja a bőrükön a neon kereszteződését, hallja az ő teljesen nyugodt, holttestekre emlékeztető légzését, a férfi zihálását. Van ott valaki mögötte, valaki, aki pontosan tudja, hogy folytatódott az a történet. Becsukja a sajátját, és most először őszintén feltámad a keze, mint egy íj íve, úgy kap bele a torokba, roppan az ujja alatt a garat, jólesően krepitáló hang szökken elő belőle. A férfi nyála az orrára csurog. Zihál, és nem érti, mi történt.
Mi lett volna? Padawan lett, és azok közé tartozott, akik sosem felejtettek el ezért hálásnak lenni: a narancsszín mosoly leple alatt mindig rettegett, hogy egyszer valaki majd elmondja, hogy becsapás volt, egy kis játék, és most menjen vissza koldulni, vagy rosszabb esetben kurvának. Nem fogadta meg, hogy sosem ér majd senkihez, ez valahogy ösztönösen adta magát, mert jól ismerte a fanszőrzet csiklandozását az ajkain, el tudta képzelni, milyen lehet az arca abból a bizonyos szögből, mikor a nyelve mélyen szalad valakibe. Nem érdekelte a szex, nem is kellett fogadalmat tennie, hogy sosem lépi át ezt a határvonalat és sosem szeret bele senkibe. Narancs volt a lekvár a száján, narancs volt akkor is, amikor a mestere és ő örökre távoztak a templomból. Talán mégis tett egy kis engedményt, és hátrapillantott abban a tudatban, hogy ha valaha szeretett valamit magán kívül, akkor azt most itt fogja hagyni.

Most már nem nevetsz, ugye? Látom, ahogy kitágulnak az erek a szemedben, próbálják befogadni a tudatot, hogy egy kurva fojtogat. Pedig nem olyan bonyolult, sőt, banálisan egyszerű, talán épp ezért olyan nehéz elfogadni.
Nem akarom folytatni a történetet, mert amúgy sem mesélném el senkinek: az árva kislány, akit mind ismerünk, így vagy úgy, de láttuk és hallottuk már. Tizenkét évesen a mestere karját fogva lép be az új életébe, lesz egy nagyobb terv váratlanul ügyes eleme, és a kirakós akkor sem remeg meg, mikor az orvosi vizsgálatokra kerül sor, mert úgy hamisít és hazudik, mint senkitől nem lenne természetes az ő korában. Említettem már, hogy elloptam azt a pénzt még rabszolgaként, és valahol mindig sejtettem, hogy a történetem, bármennyire is ragaszkodom hozzá, nem úgy ér véget, hogy mester lesz belőlem.
Ez a világ vörös volt, mint a férfi lélegzete a homlokomon, vörös, mint egy letépett zászló, és a falak mindig suttogtak: a falban ajkak rejtőznek befalazva, és a selymes hidegségük nem emberek hangja, még csak nem is élőlényeké, csak a vegytiszta önzésé. Jól ismertem őket, rögtön tudtam, hogy ők is engem, és csak a mesterem - a színjáték szerint a nővérem - szeretete tartott meg a zuhanás előtt. Hinni akartam benne, sőt, neki hittem is, és ő azt mondta, hogy mind megváltozhatunk, és nem számít, korábban mit követtünk el.. és azért sem haragudott, mert óhatatlanul elképzeltem, ő vajon hogy éli meg az orgazmust. Eltorzul az arca, mint sokaknak, mikor átkúszik rajta a vörös vicsor? Szoborszerű, vagy épp kifordul önmagából? Nem haragudott, csak nem értette, és mellette nem éreztem magam mocskosnak. Nem úgy, mint most, amikor ez a féreg két szabad ujját a számba nyomja, és körmei a szájpadlásomba kapaszkodnak.
Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jött el értünk a végzet - én ügyes voltam, ügyesen hamisítottam aláírást, ügyesen hallgattam ki beszélgetéseket, amelyeket nem az én fülemnek szántak, sőt, ügyesen vetettem ágyat és hordtam italokat tálcán. Sok mindenre hajlandó voltam, egyetlen dolgot kivéve, de azt nem is várta el tőlem senki - a látószögembe még Surrus is belefért, persze csak lopva és halkan, mert a szája szegletéből kiolvasható volt, hogy az egész irodáját vörösre tudná festeni a véremmel, ha ahhoz lenne úri kedve, és még csak nem is lenne több számára, mint egy félórás szünet a világuralom felé vezető úton. Mikor magához hivatott, és már a falfelületet is felmérhettem, amelyre ráfeccsenthet, még eszembe jutott, hogy futnom kellene, nem törődni a tartással és a játékkal, amit érkezésünk óta játszottunk. Megfeszült az összes izom a testemben, és úgy álltam ott, mint aki egyetlen mozdulatra szétpattan sokezer szikrává és felgyújtja a jéghideg alakját. Vörösre emlékszem, a nyelve vörösére, amivel egyre közelebb vont magához - a szavai kötelek voltak, amelyek egyre csak körém tekeredtek, és hiába tudtam, mire készül, nem csaphattam félre őket. Egyre beljebb mászott a testembe a torkomon keresztül, és én nem nyeltem, nem érintettem meg azt a mély tónusú hangot, ami sorolta a neveinket, a terveinket, a lebukásunk körülményeit, mindent, amiről azt hittük, hogy biztonságban van bennünk. Mosolyogtam, mint most, és már azt terveztem, hogy fogok kibújni a jól szőtt csapdából, és mozdult a csípőm, bekúszott az ujjam az óvatosan kitapintott résen a beszélgetésben, és áthúztam magam észrevétlenül, halkan, de nevetve. Vörösen nevetve: a méreg lassan hatott, amelyet az italába csempésztem még az érkezésem előtt, mert sejtettem, hogy menekülnöm kell, csak az nem volt még nyilvánvaló, hogyan és merre. Bizsergetett a tudat, hogy abba fog beletörni a tudata, amit ő akart a padlóra kényszeríteni és beletörölni a csizmáját. Letéptem a csillárt a plafonról, a hátába vágtam, elképzeltem, hogy nyalja be magát a csigolyák közé a három kar, hogy szakítják át a szöveteit, roppantják össze a zsigereit, és mosolyogtam.
Nem fogok hazudni: ő is élvezte.
Te is élveznéd.

Ha fizikai brutalitásról van szó, ügyetlen vagyok: engem mérgek kikeverésére terveztek, simlis beszélgetésekre, vörös ruhában vonulni mások tekintete előtt, és nem elrontani a szövegem. Könnyebb dolga volt, mint számított rá, és hamar kiélvezhette a fájdalomtól összegömbölyödő látványom, de egyértelmű volt, hogy nem izgatja fel vagy elégíti ki. Mosolyogni akart látni, és nagyon elrontottam a szórakozást, mikor nem adtam meg neki ezt a kegyet - nem tudom, mikor jutott eszébe, hogy törhet meg a legjobban, talán már az elején is pontosan tudta. Ki érti Surrus szándékát? Talán még Surrus sem.
Úgy feküdtem előtte akkor, mint ezelőtt a szerencsétlen előtt, de akkor nem az undort kellett elnyomnom magamban. Nem volt hideg a keze, és szinte azonnal ráérzett, hogy szeretném, ha valaha engedtem volna, hogy hozzám érjen bárki is, pontosan tudta, hogy csúsztassa fel a két ujját, megtámasztva a hüvelykkel a csiklómat, sötét árnyék kúszott a tekintete köré, vörös árnyék, és színtelenül vergődtem előtte, zokogtam és belefeszültem minden kis körre, amit leírt bennem és rajtam. Megpróbáltam elrejtőzni előle valami higgadt nyugalomba, de kirángatott belőle minden egyes alkalommal, ha tovább jutottam volna a szerinte élvezetesnél, akkor pedig egyenesen sikoltoztam, mikor belém nyomta magát. Üvöltöttem, és úgy tűnt, a bordakosaram utat tör majd magának a bőrömön át, bugyborékolva vettem a levegőt, és véresre horzsolt a bilincs, ami tartotta a csuklóm. Suttogott, és óvatosan megcsókolta a fülem, a nyakam, simogatta a homlokom, és úgy ringatta a pánikot a tagjaimban, mintha természetes lenne, mintha ő tényleg szeretne. Mintha én reagálnám túl.. és nem fájt. Nem bántott, nem vert és nem erőszakolt meg.
Mikor végzett, azt mondta, mi még nem végeztünk. El sem tudtam képzelni, hogy még valamit elvehet tőlem a családomon, személyiségemen és a szüzességemen kívül.
Milyen nagyot tévedtem.

Egy hónapjába kerültem, egy vészterhes, nagyon vörös hónapjába, amikor már otthonosnak tetszett a combomra száradt spermium illata, a szájának kellemes dörzsölése a kulcscsontomon, és hogy sosem felejtett el tájékoztatni arról, épp melyik társamat ölték meg, hogy tűnünk el a semmibe nyomtalanul. Elgémberedtem, és nem volt már értelme ellenállni.. amúgy sem maradt belőlem semmi, amit ne söpörhetett volna le az asztalról egyetlen mozdulattal. Azt akartam, hogy múljon el a fájdalom, ami nem szűnt volna meg azzal, hogy elenged.
Nem tudom, mikor szólítottam meg először. Idegennek tűnt a hangom, rekedt is volt, fájt a torkom, ahogy a szavakat formáltam, de tudom, hogy azt kértem, érintse a homlokát az enyémhez. Ember volt, az egyetlen, aki létezett abban a vörös szobában, a falak között az ő vonásait ismertem, és ő sosem hagyott el, mindig visszatért hozzám a rémálmok földjére, ő ismerte a titkaimat, ismerte a gondolataim. A tenyerébe simítottam az arcomat és a nevét suttogtam, mint ahogy ő tette az enyémmel korábban sokszor: azt akartam, hogy szeressen. A Nagyúr..
Az ő szeme villan rám a narancsban, és az enyém felé vörösben a politikai ellenfelének tarkója mellett. Tudja, hogy ott a bizonyíték a táskámban, tudja, hogyan akarták elárulni, hol húzódnak a csapda vezérfonalai: és tudja, hogy az övé vagyok. Szeretném, ha itt lenne, és a hajam simogatná, vagy bennem lenne, vagy csak hagyná, hogy az ölébe hajtsam a fejem és hallgassak.

A talpig nehéz hűség egyben tartja a testem: azon kívül darabokra esnék, elszóródnék a szélben a többiek után, akik hittek bennem. A mesterem utolsó perceiben azt láthatta, hogy lovaglom meg Surrust, és ezzel a vörös keserűséggel a szájában halt meg - vörös volt a kéjtől lucskos sikoly, amikor először élveztem el a Nagyúr farkán, és utána már nem néztem vissza. Nem volt hová.
Felállok az ágyról, és csak a köpenyt rántom fel a vállamra, nem fáradok azzal, hogy felöltözzem vagy hogy letöröljem az ondót a hasamról. A férfi mosolyogva figyel, valamit mond arról, hogy végül minden tanítvány kurva lesz így vagy úgy, rágyújt, de nem számítok neki különösebben. Vörös a mellkasán átívelő karmolásom, vörös a szőnyeg, amire lépve itt hagyom: vörös lesz a torka holnap reggel, a vörös napkelte ringatásában.
Egy vagy még egy, aki vöröset ölt, mit számít már? Mindnek a halálát okoztam, halál vagyok, és a vérüket viselem az ajkamon, a vérük borít - néha még álmodom róla, hogy abban fürdöm, hogy teljesen elmerülök benne, és odalent nem hallják, ha sikoltok. Hogy hallanák...? Hallottak.
Csak nem érdeklem őket.
Csak egyetlen dolgot akarok cserébe a szarért, húgyért, ondóért, nyálért és vérért: a szeretetét. A megbecsülését. Az ölelését. A tenyerét a fejemen.
Csak a Nagyurat akarom.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Red Velvet
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Star Wars - Children of the Force :: Karakterek :: Előtörténetek-
Új téma nyitása   Hozzászólás a témáhozUgrás: