Søl ViennaMadame la ministre
 |  Tárgy: La Dame d'onze heures  Hétf. Dec. 25, 2017 1:00 am | |
| Søl Vienna Éjfél előtt egyetlen órával "Nem halott, mi örökké áll,
S más időkkel vész a halál."Madame Vienna a társaság rejtélyes tagjai közé tartozik - van benne egy csipet a menyasszonyok ártatlan, éteri bájából, de a szavai, a hangja rácáfol erre - azt operára tervezték, nem szerelmes suttogásra. Ahogy minden rangos politikus felesége, aki maga jogán is felszólalhat a Parlamentben, mindig reprezentál, ruhatára ennek megfelelő, talpig kifogástalan selyem, brokát, sehol egyetlen gyűrődés vagy oda nem illő részlet: a mi Madame Viennánk mintha makacsul ellenállna annak, hogy rosszalló gyanúnkat is maga után vonja, ahogy teszi jellegzetes, hűvös illatával, a szeme szinte mindig szomorú rebbenésével, a kecses válltartásával, és azzal a szokásával, hogy mindig kesztyűt visel.
Madame Vienna gyorsan tanul, senki nem vitatná, született Bragariai, erről árulkodik átgondolt beszéde, soha semmit nem tükröző, mimikát szobrokat utánzó módon rejtő vonásai némák, udvariasak, függönyszerűen takarják belsőjét. Jó anya, talán kicsit bohém, és ragaszkodó - ezt látjuk belőle, a ruhái alatt húzódó sebeket, hegeket, be nem gyógyítható lenyomatokat soha, a műkezét, forradásait, tükörben kisírt szemeit, melyek közül a jobb nem lát már oly élesen.. soha. Nem láttuk csenevész tinédzserként, akinek nyurga alakja nem volt elég határozott egy lándzsa megtartásához, amely a Labirintus mélyén elpusztulni volt hivatott... de hiszen az nem is a Madame volt, csak egy Kestrel Beniko nevű kislány, akinek szakasztott mása, halálig imádott ikertestvére bizonyára meghalt, úgy halt meg, ahogy mondták neki szöktetése első és sith élete utolsó pillanatában.
Így kell lennie, ugye?
Vöröset visel a háza menedékében, a régi emlékek idején, mikor kibontja haját, és megengedi magának, hogy eltörjön kicsit, érezze a jelenlétét kicsit, és csak ekkor engedi azt is, hogy felfedezze önnön tekintete azt a három anyajegyet a derekán, amelyet ő is visel - fekete Madame de la ministre jellegzetessége, olykor engedetlenül elegánsan, ahogy alakja bekanyarodik ennek a régi épületnek a folyosóin, és tartózkodó mosolya int helyette, elbújik kalapja mögött, őriz magában valamit ebből a pusztuló, már most is nosztalgiát mutató világból - és a fehér, az alabástrom, a hó szinte vibráló jégszíne, a holttest egyetlen percig nyújtózó érintetlen fehérje, amelybe burkolja magát Madame Vienna, a nő,
aki az utolsó órában szól hozzánk.
"Nem halott az, mi fekszik örökkön, A halál sem ér át végtelen időkön."A nő, aki az utolsó órában szól hozzánk, sosem tétovázik, lélegzetet is úgy vesz, ahogy a mi sötét gondolataink a sír felé mutatnak a vészterhes légkörben: ő felemeli a fejét, szavaival őrt áll.
Kirívóan művelt, szinte kérkednek a kifejezései, a mögülük kileső számtalan óra, amelyet tölthetett volna gyakorlással egy innen távolinak tűnő akadémián, és ha nyíltan elismerné, bizonyára rájönnénk, ezek mind karakterek körvonalai, álmoké, amelyeket vászonra festett, amelyeket talán meg is írt, és amelyeket mások elé is tárt volna, ha lehetősége adódik. Csendes, alapvetően tartózkodó, a társaságba inkább udvariasságból csatlakozik, de ahogy nem érzi az ő hangjukat magáénak, úgy az ügyeiket ellenkezőleg: Bragaria sorsa fontosabb számára, mint a sajátja.
Féltékeny természet, ahogy a férje is az - szinte ironikus, hogy az ágyon kívül mennyire igényt tartanak egymás idejére, csendes hátországára, inkább csapat és szövetség ők, mert mindketten mást kívánnak, de a céljuk ugyanaz. Zárkózott, és a testvére elvesztése óta senkiben sem mer megbízni igazán, így hát miután felült az életfogytig tartó bizonytalanság hintájára, csak a fiát tartja az ölében, az ő fejét nyugtatja a szívén, és érte képes lenne életre hívni annak a betegesen sovány, eltűnt lánynak az emlékeit,
aki egykor volt.
Kerstrel Beniko, a mára hivatalosan holt, a labirintusok szakértőjének bizonyult, és sosem hitte volna, hogy egy majd mégis legyőzi - és hogy onnan egy felügyelő jóakarata húzza majd elő, mint ütőkártyát az emberséggel folytatott játszmájában. Ő mondta, hogy Caelor nem volt olyan szerencsés, mint ő - ezért állhat egyedül a világháború előestéjén egymagában, különben visszakúszik, fél kézzel, fél szemmel, fél élettel, de egy egész szeretettel, szerelemmel, amiből végül a fiuk született. Kettejük fia.
Madame d'onze heures.. az utolsó reményünk.
"Nem halhat meg az, mi örökkétig áll,
Számlálatan korok során enyészik… a Halál."Talán semmi igazán értékes - hiszen a férje vagyona, vagy mindaz, amihez a Parlament révén hozzáfér, egy háború előestéjén édeskevés, sőt,
szóra sem érdemes. Néhány lőfegyver, amelyet hivatalosan nem tud használni, főleg mert reprezentálásra készült ruhatára akadályozza - számtalan játékszernek tűnő, apró tárgy, amelyet szívesen hord magánál, és egyikünk sem sejti, hogy a csapdakészítésre alkalmas. A rajzai, a vázlatai, a meséi, dalai, elképzelései, fantáziája gyermekei, és a létező ingóságai: Madame la ministre nem visel valódi fegyvert, szúró vagy vágó eszközt, csak a nyelvét. De egy okos nő sok mindenre mehet...
Többre, mint egy fegyver.
|
Ember
22 év
Nő
Független
Bragariai Parlament
Megbízott külügyminiszter
Igen,
világos oldal
Lily James |
"La Dame d'onze heures"
- Psszt, aludj, kedvesem, későre jár már.
- De anya.. nem mesélted el, hogy mi történt ma! Pedig megígérted!
- Holnap elmesélem.. szeretnéd, ha énekelnék egyet elalvás előtt?
Csitt te, csitt te, angyalom, hunyd le a szemed, ne gondolj a világgal - ne gondolj apa betegségével, jönnek még vészterhes évek, melyek méhéből vékonyszál virág sarjad, mint a haja szála - de messze az még, most itt vagyok veled, feküdj a karomba, olyan pontosan beleillesz, mint nyárba a nevetés, télbe a meleg sál nevetése, ablaküvegre rajzolt mosoly, mielőtt végigfutsz a széles lépcsőn, fényfüzér rohan utánad, csillár ég a fejed felett, szőnyeg fekszik a lábad alá - integetsz nekem, mielőtt messze megyek, mielőtt arra az erkélyre kilépek, integetsz, mert tudom, hogy hiányozni fogok és te is nekem, de mondd csak, angyalom, mit hozzak neked a főváros forgatagából, ami elaltathatja a szád szélén lábát lógató rémületet, hogy majd nem térek haza, hogy majd elfelejtelek, téged, aki a világom egyetlen közepe vagy, a nap, ami körül keringek, és amit sosem tévesztenék szem elől?
Csitt te, csitt te, legédesebb, hajnalban kézen fogva felhőket figyelő, árnyalakos nappalokon bunkert párnákból építő, szeles időben széllel fütyülő, sima padlón szánkázó angyal - épp, mint az apád, ha elmondhatnám, ráismernél magadra, ő rád ismerne a kunkori fürtökben, abban a könyökhajlatban, a térded lehorzsolt félholdjában, huncut szemed villanásában, és abban, ahogy felkaplak és csiklandozlak - úgy illesz a rajzaimra, mintha ő lennél, de több vagy, az utolsó, a legnagyobb titok, a szólam után mégis óvatlanul leütött billentyű, egy olyan törvény megszegése, amely szerint nem szerethettem azt, akivel együtt születtem, aki mellé lázálmos éjszakákon befeküdtem, akár koporsóba, és ha azt kívánta volna, a lelkem adom érte - te nem ismered őt, nem ismered apád, az ikertestvérem, az álmok délceg lovagját, kinek a palástja be nem teljesült ígéretekből fon koszorút most az én álmatlan éjszakáim köré, akinek válla hiányzik a csípőmnek préselődve - apád, a másik, másutt jár, és barátként szorít, de tudod, a test nem felejti el, ha szeretettel érintették, és mi ketten az ágyad felett, hálóingben, aranyfénnyel megfestve figyeltük az álmod, és ábrándoztunk szabadságról, ahol a kivont kezeinket más fogadhatta el, ahol nem vagyunk álarca és álruhája egymásnak - apád, ez a másik, magas rangot visel hajtókáján, szakálla alatt nap mint nap mesebeli szörnyekkel küzd lándzsa-nyelve, és úgy tűnik, belefáradt, homlokát puha párnára tette, ahogy most te fogod, és én felveszem a páncélját, és őrzöm álmát, a tiédet is, angyalom, és az egész országét, mert titkokból suttogást szőnek köré, és a deszkák, amelyeken oly óvatosan táncoltunk, felnyögnek a súlyunk alatt.
Csitt te, csitt te, álmodj azokról a vázlatokról, amelyeknek szépiája végigringatta édesanyád viharos gyermekségét - az én fürtjeimet rőttel festenék mindazért, amit elkövettem, de csak halkan, sosem hangos szabályszegő voltam, mert köztük csak halk léptekkel surranni lehet, futni sosem - ismered a történetet a fekete piramisról, a közös ágy nyugalmáról, az éjszakai körtáncokról, amelyek most izgalmasnak tűnnek az ecsetvonásaim alatt - ez vagyok én, ez itt, hosszú copfom beakad, hát dacosan levágom, aztán hetekig haraggal siratom meggondolatlanságom, visszanő az, de mikor? mikor nő vissza, amire nem taposnak, de amit tövestől tépnek ki, angyalom? - és az én történeteim szépek még neked, kalandosak, keringenek kis koponyád körül, azért inkább adj egy csókot, én is adok a homlokodra, elűzöm mindazt, ami széttéphetné ideáid, ami bevezetne a Labirintba, ahogy engem, és felébresztelek, mielőtt leérnél belső szintjeire, a te kezed nem engedem el úgy, ahogy az övét voltam kénytelen, és most benned, rajtad látom a nevetését, az aranyló aratás minden ígéretét - ő nem tudott rólad, én is csak akkor, mikor az a kedves felügyelő a hajóra téve, miután befoldozta sebeimet, aranyszállal, selyemmel, csupa haszontalan puhasággal, fedte a szemem brokáttal és könnyű álomszőttessel, hogy elfeledjem a hánykolódást a viharban, hogy elfogadjam, a testvérem belehalt abba, amibe hivatalosan én is - de ez nem az a történet, amit hallanod kell, nem kell még tudnod róla, mit éreztem a hajón egyedül, elveszítve mindent, amiről tanítottak, és hogy tudtam mégis, hogy van hova tovább, kell legyen hova tovább, minden, amit ismertem, amit megfestettem, amiről azt képzeltem, egyszer megrendezem, alakot kell öltsön, és fogok még táncolni kapkodó gyertyalángban lázas sietséggel, mindig fennakadó kacajjal és mindig menekülve a múlt szegmensei elől, mert azok kegyetlen táncosok, és nem fordítanak finoman - még nem kell tudnod apádról, a másikról, milyen féltékenyen szorította a karom, hogy tartott rám igényt mindenben, azt az egyet kivéve, és ezért nem adtuk meg neked a legnagyobb kívánságod, a kistestvért - nem kell tudnod még róla, hogy hadat üzentek a Köztársaságnak, és a távolban már villámlik, ahogy itt, ezen a kis vázlaton, látod a fekete morajlását, a sötétkék kavargását?
Csitt te, csitt te angyalom, sajnálom, hogy nem vagyok oly puha, mint hittél, mert az édesanyád vagyok, de lánc borítja a lelkem, súlyos és nehéz lánc, amely lehúz, és nem ölelhetsz mindenütt, mert hegek futnak át rajtam, rajuk belevész az emlékezetbe, sajnálom, hogy nem árultam el, valaha Kerstrel Benico állt az arcom alatt - emlékezz inkább arra, mikor megszülettél, és nem sírtál, vagy mikor a lépcsőről alábukva csak pislogtál, és én sírtam helyetted, öleltelek féltőn, el sem akartalak engedni, énekeltem, pedig azt nem tudok, és elmeséltem, mit tennék, ha nem lennél mellettem: filmeket rendeznék, hiszen tudod, veled osztom meg minden alkalmas gondolatom, szálló szoknyákról, elrebegett mosolyokról, a púder finom illatáról, kimért kézmozdulatokról, és arról, akinek ők látnak engem: Madame Vienna, és most Madame d'onze heures, Madame la ministre, az asszony, aki oly fiatal, szinte szemtelen, de nem jegyezzük meg neki, nem rójuk szikkadt ajkainkkal puha bőrére a kétségeinket, nincs idő, ez az utolsó óra, ő pedig az asszony, aki az utolsó órában szól hozzánk - ez a Miniszer papírokat tölt, papírokkal hál, és azok melegítik, mikor fázósan húzná össze magán a rossz, nem rá szabott köpenyét, fúj a szél, és én fehérben állok az erkélyen, kipirulok, élő máglya leszek színházak fényében, a világot jelentő deszkák alattam sarjadnak, és én kölcsönveszem minden kitalált karakterem hangját, erővel toppantok, az ő mosolyuk ég az arcomon, lásd hát, varázsolok, de nem azzal az erővel, ez annál tisztább, ez a képzelet, talán ebből születnél te magad is, ha nem simulna orrod most a nyakamhoz, ha nem ringathatnálak téged, angyalom.
Csitt te, csitt te, gyönyörű gyermek, gondolj a meséimre, amelyek itt valósággá váltak: a bálokra, amelyeket engedtelek kilesni, mert nem fektettelek elég korán, és rád kacsintottam a pergő közben, a helyiek tánca közben, amelyre féltékeny voltam, és ezért hát úgy megtanultam, mintha a bölcsőben szívtam volna magamba valami sokkal sötétebb levelű növény nedve helyett, mintha elfelejthetném valaha is a hideget, a bőrbe beköltöző, csontba belecsókoló, hajszínbe is belecsípő hideget, ami hideggé tesz, merevvé, hogy a napfényre kerülve törünk, a melegre olvadunk, de békét sose lelhetünk - szerettem Bragaria bányaillatát, a kova koppanását, a tánclépéseit, zárt légzését, úgy lüktetett az ujjam alatt, mint apád, mint egy óraszerkezet, amelyet a szívem helyén hordok, és amelyet a vágy, a hiány, a félelem újra felhúz minden éjfélkor pontban, mikor az ablakon kihajolok, néha vakon üvöltök, néha úgy szaladok a függönyök között, mintha árva lennék, és nem jutott volna semmi szép, még a képzelet gyógyító tenyere sem, anyám tenyere, amint meséket suttog a fülembe, vagy a vezeklés, amely lehajtotta a fejem helyettem is, a túlélés vezeklése, hogy adósa vagyok a rendszernek, része és darabja, kattogó szerkezete - de te gondolj a szüretekre, a mulatságokra, a hófehér ruháimra, amelyeket együtt koszoltunk be, és apád is elmosolyodott, pedig őt szigorra nevelték, egyenes gerincét mértéket vet a kötelező, és bámult, mikor mögüle kilépve a helyére álltam, és az utolsó órában zászlót bontottam békevágy helyett: gondolj rám anyaként, angyalom, vagy Madame Maintenantként, és ígérem, ha felnőttél, mindent elmesélek ének és a képzeletem helyett.
De most csak csitt te, csitt te, aludj csak így tovább reggelig..
Én egyetlen drága fiam.
|
|
