296 - Rennen

Subject 28 ☽ Reagszám : 14

Nem tudom, a sírástól vagy a kihűléstől remegek-e inkább, és hogy mióta, de lehetnek órák is. Könnyeimből már rég nem maradt több, mostanra a ruháim is inkább csak nyirkosak, ami persze nem ad vissza semmit az elvitt testhőből. Talán hőképen se lennék láthatóbb, mint az előttem heverő másik test, pedig az már legbelül is kiegyenlítődött a környezetével egy összezúzott torok okán.
Ahogy, csak futólag rávetül a tekintetem a hullára, el is kell kapjam róla. Előrebukok a kezeimre, és öklendezni kezdek, bár nincs szinte semmi a gyomromban, ami kijöhetne. És a legrosszabb, hogy szinte nem is zavar, de legalábbis nem oka ennek az, hogy órák óta ülök egy méterre se egy hullától. Hanem az, hogy én öltem meg. Ahogy azt a másik, kisebb testet is odakint, és ahhoz nem kellett még a ravaszt sem nekem húzni meg, még a gyilkos fegyverhez hozzáérnem se.
Csak kimondani néhány bátorító, kegyetlen szót, amiben megbízott. Aztán cserbenhagytam. Cserbenhagytam azzal, hogy következőnek nem tudtam én is meghalni, utólérni őt odaát, ahogy ígértem neki. De legalább már nem kell többet szenvednie.
Csak nekem helyette is. Végülis, kiérdemeltem.
Remegő tagokkal feltápászkodok a falba kapaszkodva. Megtapogatom a lüktető fejemet, csak most fedezem fel a felizzó érintésem alatt a már teljesen a hajamba alvadt vért, ahol minden bizonnyal felszakadhatott a fejbőröm a betonperemmel ütközve, és a fájdalom alapján a koponyám is megrepedt, hacsak nem tört is, csak a struktúrális szálak összetartják. Mint egy sikló szélvédőüvege, törve is helyükön maradnak a szilánkok.
Szinte ölelve a falat, elkóválygok az ajtóig, a keretébe kapaszkodva óvatosan kinézek, félve attól, mit fogok látni.
Al teste csupán méterekre fekszik tőlem. Lelki szemeimmel szinte részletesen láttam magam előtt, ahogy a háta közepébe, gerincen át éri az az egyetlen találat, mivel egyből, olyan véglegesen hallottam elzuhanni, és még a zsoldosnak se volt szüksége egy második, biztosra menő lövésre, de most látom, hogy semmi sérülés nyomát nem is látom a hátán.
Még olyan messze se jutott el.
Egy részem oda akarna most rohanni, átfordítani, megfogni a kezét, magamhoz ölelni, nyugtatni, hogy rendben lesz, mindketten rendbejövünk még, felsegíteném, hogy aztán nagynehezen kitámogassuk egymást innen. Hiszen már nem üldöznek minket, a zsoldosok letudottnak jelentették a munkát, és talán már a fizetésükért sorakoznak, vagy már úton vannak elverni valahol.
De tudom, hogy ez hiú remény. Ezt a biztonságot Al életén vettem, és egy rövid pillanatnál tovább rá se bírok nézni, el kell kapjam róla a tekintetem. Rosszul vagyok attól, amit tettem vele, és hogy én még élek. Nem kéne ittmaradnom.
Újra a zsoldos hullája környékére nézek, ügyelve, hogy épp elkerüljem a közvetlen ránézést, próbálom kifürkészni, van-e nála valami hasznos. Nar Velaron vagyok, nem kéne teljesen védtelenül, fegyvertelenül maradnom, bár talán valóban nem a puska a legalkalmasabb, ami ha nem is akkora, mint én, állítva a mellkasomig simán felérne, de a hulla combján van egy sugárpisztoly is. Egyszerű, nem túlméretezett, szinte tökéletes önvédelmi fegyver lenne, és szükséges is.
Nem!
Kizárt dolog!
Semmi szín alatt!
Rosszulleszek a gondolattól is, hogy hozzányúljak, csak hozzáérjek a fegyverhez. Bármilyen fegyverhez. Inkább az ajtókerettől kézzel továbblökve magam elindulok, olyan irányban, hogy nem kell egyik testnek sem a látóteremen belülre esnie, és konténerek oldalát, falakat támogatva, valahogy kibotorkálok a rakpartról. A karjaimat magam köré szorítom, a számat résnyire nyitva tartom, hogy a vacogó fogaim ne kocogjanak folyamatosan egymásnak, és beveszem magam a város mélyébe.
Kis utcákon és sikátorokon át, amik annyira bizalomgerjesztőek, hogy folyamatosan felidézik bennem, mennyire hasznos lett volna magammal hozni azt a sugárvetőt, ezzel együtt felidézve a fegyverek vagy a saját tetteim iránti undort, nem jutok nagyon messzire, mielőtt egy fal tövében lerogyok végül. Gyanakodva méregetem a kis utcán vagy sikátorban, nem tudom, melyiknek számít inkább, lévő egy-két még jelenlévő alakot, kik-mik ők, mit csinálnak, és ugye nem akarnak még felém fordulni, idejönni se.
Nincsenek illúzióim. Nar Velaron, jelentéktelen környéken, senkihez nem tartozó kislány vagyok félig átfagyva, vérmocskos hajjal, a tökéletes könnyű és következménymentes célpont bárkinek a szemével nézve, aki nem tudja, hogy képes vagyok pillanatok alatt puszta kézzel csontokat és szerveket zúzni. A másik dolog, amit szintén nem tudnak, hogy még ez is mindegy, mert azon kívül, hogy ilyen tetteknek még a gondolata is elborzaszt, mostanra úgyse lenne talán erőm se hozzájuk. És pont ott tartunk, aminek kívülről látszok.

Homo Ludens ☽ Reagszám : 10

Minden erőmet beleadom a mozdulatba, amivel előretolom a lándzsám nyelét, a falhoz szorítva a feketére festett harci droidot. Hátrahajolok, hogy kikerüljek a karmai hatóköréből, de teljes erőmmel a helyén tartom a sérült gépet. Érzem, hogy nem kell egyedül elintéznem: Gelvar ellenfele meghalt, úgyhogy néhány másodperc múlva egy vörös penge elvág néhányat a lába hidraulikus izmaiból. Lenyomom a lándzsa nyelét, a földre kényszerítve a droidot, és szilárdan tartom ott, amíg a zabrak mindkét fénykardjával lendületesen meg nem üti a fejét, áttépve a sisakot és a dúracél fejet, átszakítva a sisakját.
Nem is kell felnéznem hozzá, hogy új ellenfelet keressek: érzek mindenkit az Erőben. Érzem Querassht, aki a pajzsával éppen a falhoz szorít egy fejvadászt, hogy azután néhány másodperccel lyukat égessen a fejébe. Érzem Alist, aki éppen az egyik mandalorival viaskodik a földön, és akinek Gelvar azonnal a segítségére siet. Érzem Pomert, aki az ujjaiból kitörő villámokkal éppen halálra süti a moff utolsó testőrét. És érzem Marist, aki a fő célpontunkat, Kobia moffot szorítja éppen ájultra. Ő élve kell- mások nem. Gépiesen fordulok meg, hogy lenyakazzam a karját vesztett fejvadászt, aki egy késsel próbált rám törni, azután a kanapéhoz láncolt prostituálthoz lépek. Felemelem a lándzsát. Nincsenek túlélők. Darth Surrus parancsa.
~Beniko, Querrash, van még egy zsoldos az utcán. Ezt mi elintézzük, kapjátok el!- nem aggódok a társaimért, ahogyan a jobb kéz sem aggódik a balért. Gyors léptekkel indulok el kifelé az ajtón, ki az ócska bérelt házból, ahol az árulók egyike elrejtőzött. Nemsokára tudni fogjuk, hogy tényleg vannak-e még jedik a Citadellában- anélkül, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet. Nem hiszem, hogy a Roaba Klánt nagyon zavarná néhány bűnöző diszkrét eltakarítása a területükön, de a jedik figyelmét talán felkeltené, ha ügyetlen munkát végeznénk. Nem tudhatják meg, hogy az épület nem csupán bandák közötti leszámolás áldozata lett, vagy hogy a moff még életben van.
Deaktivált fénykarddal futunk végig az utcán, néhány méterrel a chagrian nő mögött mögött, akinek nincs esélye elbújni a kihalt utcán. Látom, hogy megfordul, hogy egy vibrokarddal sújtson le rám- normális esetben lassítanék, de most belefutok a támadásba. A lándzsám nyelével blokkolom a vágást, anélkül, hogy aktiválnám a pengét. Csak egy másodpercig állok vele szemben, azután a mögöttem közeledő Querassh az Erővel a legközelebbi sikátor falának taszítja a nőt. Az Erőért nyúlok én is, és kiragadom az ócska vibrokardot a gyengén felfegyverzett, ájult zsoldos kezéből. A trandoshan szótlanul visszaindul a házba- a váll izmainak nincs szüksége szemre hozzá, hogy tudja, mikor sújt le a kéz. Nekem sincs már szükségem semmiféle megerősítésre: tudom, hogy a társaim végeztek.
Jobb kezemben a fénylándzsával, balban a fémkarddal lépek a sérült zsoldos fölé. Érzem a félelmét, ami minden mást elvakít, olyan tisztán, mintha a saját rettegésem lenne, mégsem hezitálok, amikor egy határozott mozdulattal átszúrom a vibrokardot a nő torkán, közben levágva egy darabot az egyik szarvából. Hátralépek egy lépést a kispriccelő vér útjából, ami egy kicsit így is tovább mocskolja a ruhám. A dísztelen fekete köpeny, a fekete bőrcsizma és kesztyű, az arctalan fehér maszk mind véres kissé, de ez már a legkevésbé sem érdekel vagy zavar.
Elindulnék, de egy pillanatra megállok, amikor megérzem a gyenge életjelet a sikátorból. Gépiesen kapcsolom be újra a fénykardom és fordulok be, hogy azután, amikor megérzem a félelmet az Erőben, azonnal elinduljak befelé. Nem érzek veszélyt, úgyhogy amint belépek a konténer mögé, felkészülök rá, hogy keresztülszúrjam a mögötte megbújó szemtanút. Darth Surrus nem akarja, hogy a jedik valahonnan megtudják, hogy a nyomukban vagyunk.
Egy másodpercre leblokkolok, ahogy a vörös fényben megpillantom a kislányt. Nem érzek felőle semmit, és nem is teljesen olyan, de mégis emlékeztet a nővéremre. Ugyanolyan színű a haja és a bőre, ugyanúgy érzem, hogy ő is fél- és talán ugyanúgy állok felette most, mint az, aki Caestrelt megölte. A sebek alapján valamilyen állat volt, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok most különb annál a lénynél a labirintusban. Csak egy kis vállmozdulat lenne előre, és bárki vár is rá, már soha többé nem láthatná. A test része vagyok- valami mégis megszólít bentről, ami miatt deaktiválom a fénykardot.
- Boska!- nem tudom, hogy a lány beszéli-e a huttot, úgyhogy néhány másodpercet várok, azután ledobok mellé néhány kreditchipet, nagyjából huszonöt-harminc kredit értékben. Néhány napig-hétig kihúzza vele, nálam pedig nincs most több, de jóval több, mintha a fénykardom pengéje lenne számára az alamizsnám. Megismétlem a sisak torzítója mögül az utasításomat, ezúttal hangosabban, a közös nyelven. - Mozgás! Tűnj el innen!

Subject 28 ☽ Reagszám : 14

Egy alak van a hozzávetőleges közelemben, ahogy egy konténer fedezékéből meg tudom állapítani, egy másik alak, akit a szűk utcán láttam még, valahova mehet, mert már csak távolodva látom az egyre kisebb sziluettjét. A közelebbi alak, sziluett alapján talán chagrian lehet, pártíz méterrel arrébb várakozhat talán.
Vagy őrködik. Lehet, hogy nem sétabot-féle, amit a lába mellet támaszt, hanem fegyver.
Nem csak a hidegtől remegve húzódok vissza a konténer takarásába, megörülve egyben az enyhe szélárnyéknak is, mivel az ujjaimban már csak tompa, csípős bizsergés, amit érzek. Nem nagy a légmozgás az épületek között, de van annyi, hogy a még nedves-nyirkos ruháimmal érzékenyen hidegnek találjam. Remélem nem vett észre.
Nagyon remélm, hogy senki nem vett észre, mert hirtelen minden megindul, a síri csendből szapora zajok vihara csap fel a konténeren túl, és mozdulni sem merek, nemhogy kinézni, kilesni mögüle, mi történik egyáltalán.
Futó lépések, túl sokkal több, mint a két lábé, amiről tudok. Fém csattanása fémen. Test puffanása szilárdon, legyen az fal vagy föld. Penge találkozása hússal és csonttal.
Lépések.
Közeledő lépések és egy felizzó fénykardpenge jellegzetes, sajátos hangja. Vöröslő derengés a konténerrel szemben a falon. A fal, a konténer hidege szinte fáj, ahogy nekik hátrálok, majd ahogy tudatosul, hogy nincs hova hátráljak, minden további mozdulatom a földbe gyökerezik a félelemtől, csak rémülten nézni tudok fel az arctalan arcra, ahogy az izzó pengét rámemeli.
Behunyom a szemem. Értelmetlen és érthetetlen, minden józan észnek ellent mondó, de a pár végtelennek tűnő pillanatig, ameddig tart, természetellenes béke jár át.
Talán a tehetetlenség, és a már megtört lelkem az, elfogadom végül a sorsom, hogy megkésve és talán más kézből, de végül utólér, és sarokbaszorítva, túlélés csak enyhe esélyét ígérő kiút nélkül elfogadom, mi következik, nem állok ellen tovább, és megkönnyebbülök, mert már nincs is szinte erőm ellenállni. Talán a meleg, ami a fegyverből árad, és bár nem segít a kihűlésemen, ijesztően jóleső, és szinte hívogató érzés. Ott kéne legyen még egy "lenne", tudatában annak, hogy egy a testemtől csak centikre tartott fegyverből árad, de az egyik ijesztő tény, hogy még ez is félresikkad a tudatomban, és szinte már hálás vagyok a hosszúnak tűnő rövid pillanat végére a rám szegezett, talán engem kioltani készülő fegyverért.
De a legijesztőbb a felismerés, hogy ezek az ijesztően rendellenes tények kézenfekvőnek érződnek vagy fel se tűnnek, mielőtt hirtelen kiszakadok a béke anomáliájából, ahogy kiszakít belőle a penge nem azzal, hogy előreszúr, hanem hogy kialszik, teretadva a sötét, hideg valóságnak.
És minden félelem, és a felismerés hozta új félelmek, és az arctalan, felém tornyosuló alak keltette félelem mind a helyére tódulnak, és elsöpörnek. Értem minden szavát, egy hutt tulajdona lettünk volna végül, ha az anyanyelveink kezdeti morzsáit el is felejtettük, a huttot és a közöst helyettük is megtanították folyékony szinten. A szavakat felismerem, a jelentést felfogom. De fel se tűnik, hogy nyelvet váltott, és alig tudatosul, hogy odadobott valamit elém, körém, nekem szánva, megvesztegetésül, hogy fogadjam meg a szavakat. Tudom valahol, hogy kéne. Talán összekaparni amit idevetett, és mindenképp mászni, futni, menekülni, innen elfele, minnél messzebbre. De nem sikerül.
Minden mást kiolt a félelem, az elsöprő rettegés. csak hátrálok a sehova, szorulok bele a fal és a konténer oldala képezte sarokba, a légzésem sekély, sűrű, riadt zihálásba szaggat át, tehetetlen pánik bénít meg.
Valami megmozdul mögöttem. Csupán egy centit, de a nehéz, fém konténer megadja magát a nyomás alatt, amit a kétségbeesett eredménytelen hátrálással kifejtek rá, kihagy a talajba való kapaszkodása, és ha csak egy centit is, de odébb csúszik.